Adjunktus asszony 1. rész
Megjelenés: ma
Hossz: 44 111 karakter
Elolvasva: 0 alkalommal
– Erről szó sem lehet, adjunktus asszony! – szólt utánam a főnővér a folyosón, miközben a huszonnégy órás ügyelet után még mindig a gyűrött, kikopott fehér orvosi köppenyem lógott rajtam. A telefonom a zsebemben rezgett: az osztályvezető főorvos küldött egy SMS-t, hogy várjam meg, kilenc körül benn lesz. Biztosan megint valaki helyett akart beugrasztani egy extra műszakba.
– Várj, Éva, mindjárt jövök – intettem fáradtan, és mivel még le sem zuhanyoztam, át sem öltöztem a tiszta ruhámba, a szokásos rutinomhoz híven inkább indultam a nővérek után. Beálltam segíteni a gyógyszerezésbe, a segédápolóknak a nehéz betegek tisztába tételébe, a takarítóknak pedig az etetésbe.
Kezdetben persze mindenki gyanakodva nézett rám.
– Doktor nő, maga miért nem kávézik a többi dokival az orvosi szobában? – kérdezte az egyik fiatal segédápoló, amikor lehuppantam egy magatehetetlen néni ágya mellé tisztába tenni. – Miért áll be ide a mocsokba? Harminchét évesen, adjunktusként...
– Mert ez vagyok én – néztem rá halvány mosollyal. – Nem a fellegekben járok fennhéjázó orral. Itt kell segíteni, ahol a baj van.
Kilenckor, éppen egy kanalas gyógyszer adagolás közben nyitott be az osztályvezető.
– Lilla, tízre hivatalosak vagy az orvosigazgatóhoz – mondta sietve, majd ki is viharzott.
Hirtelen beindult a belső rinya. Feljelentett valaki? Ki akarnak rúgni? Átszervezés miatt máshova kerülök? Bár a tudatommal tiszta volt a lelkiismeretem: két szakvizsgás belgyógyászként és friss nefrológus adjunktusként hatalmas szükség volt rám a műveseállomáson is. Mindegy, bárhova felvesznek, intettem egyet magamban, és tovább segítettem a napi teendőkben, amíg el nem érkezett az idő.
Kati, az orvosigazgató nő kedélyes mosollyal fogadott az irodájában.
– Foglalj helyet, Lilla! – intett barátságosan. Ahogy leültem a főorvos melle na, akkor már tudtam, hogy most kérnek tőlem valami nagyon nehezet.
Nem is köntörfalazott.
– Az a helyzet, Lilla, hogy a főorvos úr három hónapra Amerikába megy szakmai kiküldetésre. Kölcsön orvost sehonnan sem tudunk keríteni. Vállalod a plusz ügyeleteket?
Gyorsan végig számoltam a fejemben.
– Megoldható, Kati... Bevállalom.
Hálálkodni kezdett, de jött a „de”. Felhúztam a szemöldökömet.
– Helyettesítő osztályvezetőnek kellene lenned – mondta ki a lényeget.
– De hát miért nem Marika? – kérdeztem döbbenten. – A főorvos asszony...
Most jött a fekete leves. Kati elkomorult, a hangja suttogássá halkult:
– Ő sajnos súlyos beteg lett, Lilla. Műtét vár rá, és pár hónapig egyáltalán nem számíthatunk rá. De ez szigorú orvosi titok.
A szavakból sűrű, fekete felhő vett körül. Két főorvos esett ki a rendszerből egyszerre. Az egész osztály a nyakamba zuhan.
– Kati, te ezt hogy képzeled? – kérdeztem hitetlenkedve, szétnyitva a kezem. – Vagyunk hatan orvosok plusz három rezidens. Ezzel a létszámmal eddig alig bírtuk elhordani a terhet. Zita négy hónapos terhes, ügyeletet már most sem vállal. Gitti néni hetven felett van, fene tudja, meddig bírja még, de ő sem ügyel. Maradtunk hárman a napi munka mellett meg az ügyeletekre! A másik két belgyógyász meg... alig végzett, és őket a szórakozás meg a lazaság élteti, nem a munka. Három hónapon keresztül én vigyem az egész osztályt?
Kati felsóhajtott, majd kiegyenesedett az íróasztala mögött.
– Én is bevállalok három hétvégi ügyeletet, Lilla. És ha közben sikerül valakit leakasztani a piacon, az is besegít.
Rájöttem: ez itt nem kérdés volt, hanem közlés. Kész tény.
És akkor, ott a rideg irodában, hirtelen eszembe jutott a Hippokratészi eskü, amit letettem: „A betegek egészsége legyen a legfőbb törvényem. ”
Összetörve, lelkileg kifacsarva léptem be a liftbe. De mire leértem a földszintre, a vonásaim kisimultak, és mire beléptem az osztályra, majd onnan át a dialízis központba, már mosolyogtam.
Nem kell, hogy akár a kollégák, akár a betegek lássák rajtam a pánikot. Nekik most is én kell, hogy a biztonságot jelentsem.
Délig maradtam a kórházban, aztán bevágtam egy kiadós ebédet a büfében. Félálomban, a buszon vágott mellbe a felismerés: a most kibontakozó párkapcsolatom valójában most ért véget. Vagyis most kell véget vetnem neki. Csak lakhatást biztosítani neki albérlet, közösköltség és rezsi nélkül a legnagyobb baromság lenne. Vagyis holnaptól másfél hétig átveszem az osztályt, megcsinálom az új beosztást, amiből már most tudom, hogy tele lesz 48 órás műszakokkal. A titkárság már most jelezte: a túlóráim felének a felét tudják kifizetni, a többi csúszik. Jóízűen felnevettem. Mikor? Hát most eljön a bizonyítás ideje.
Mire észbe kaptam, már kint is volt a nevem: megbízott osztályvezető. De továbbra is maradtam ember. Hiába voltam bent harminchat órája, ugyanúgy segítettem. Ha hányt a beteg, ha a kacsát kiborította, nem kiabáltam – hoztam a vödröt meg a hipós felmosót, feltakarítottam, aztán mentem a nővér helyett tisztába tenni a fekvő betegeket.
Volt, hogy nyolc óra pihenőm lett volna két műszak között, de ha hazamegyek akkor csak ötöt aludtam volna. Ha bent maradok, hét is összejön. Egyszer az öltözőben aludtam el. Máskor egy kórteremben, egy leszedált beteg melletti ágyon.
Rózsa, a takarítónő volt az, aki a leginkább figyelt rám. Volt, hogy megosztotta velem a saját reggelijét, volt, hogy szendvicset csinált. Feltűnt, hogy ő is rengeteget van bent. Egy fél órácska nyugalomban elnéztem, ahogy ténykedik a folyosón. Ahogy a keze mozdult, ahogy a vödör vizet váltott, ahogy a csípőjén megtámasztotta a súlyt, amikor fölemelt egy zsákot. És ahogy a szűk póló feszült a mellén – nagy, telt mellek voltak, amelyek minden mozdulatnál megemelkedtek, és én hirtelen nem tudtam elszakítani róluk a tekintetemet. Nem titkolta, nem is zavarta, hogy cigány lány, nyolc általánossal. A kora talán huszonöt és huszonnyolc között lehetett, bár ezeknél a lányoknál nehéz megmondani. Egy biztos: ereje volt, mint egy bikának. Az átlagosnál vékonyabb volt, mégis telt, széles csípővel. Egy magasságban voltunk, de én a hozott genetika miatt erősebb testalkatú vagyok: pici pocak, átlag alatti cicik, gömbölyű pofika. Hiába vastag a combom, az U-láb látszik.
Aztán megjelent Éva főnővér. Ő negyvenöt éves, és jókora túlsúllyal küzd – teste olyan, amilyen előny a betegek mozgatásában, de a lépcsőn már látszott rajta, hogy megterheli a súly. Ott volt aztán Szilvi is, aki csont és bőr – éjjel sokat lehetett hallani, ahogy végigment a folyosón, a csontjai szinte csörögtek.
Az elmélkedésemből Éva hangja térített magamhoz.
– Doktornő! A hármasban gond van.
Futottunk, és ahhoz képest, hogy én mennyire ki volt készülve ezerszer jobban bírtam.
A beteget elveszítettük. Minden ilyen alkalommal kikészülök. Most is.
A rezidens írta a kórlapot, én meg felmentem a tetőre – hiába zsörtölődött a biztonsági őr, elküldtem a picsába, csak előbb kértem tőle egy cigit. Csak akkor szívom, mikor ilyen eset van: a beteg javul, majd hirtelen összeomlik, és nincs tovább. Nincs meg a tudásom, nincs isteni képességem, hogy megmentsem. Még a cigi felénél sem jártam, mikor Rózsa mellém állt. Kivette a cigit az ujjaim közül, beleszívott, majd visszaadta. Lassan kezdett beszélni.
Csendben néztem rá, ahogy felváltva szívtuk a cigit, majd folytatta:
– Doktornő éveket tanult, és mégis piszkosabbnál piszkosabb munkát is megcsinál. Irigyeltem és fel is néztem a lazaságáért, munkabírásáért, de most ezt látva... inkább százszor kitakarítom a legótvarabb vécét is, mint hogy abba legyen részem, mint most volt része a doktornőnek. Eddig is tiszteltem, de mostantól a példaképem, hogy úgy szolgáljam az embereket a munkámmal, ahogy ön teszi, sok-sok órán keresztül, pihenés nélkül. Megölelhetem, tiszteletem jeléül doktornő?
Én öleltem meg.
Ahogy a karjai körém zárultak, szinte beleszédültem a fáradtságba. A teste meleg volt, erős – a széles csípőjén megtámaszkodott a súly, a mellemnek feszült a puha pólón át az ő melle, és én hirtelen nem tudtam mást tenni, csak elernyedtem benne. Az egyik pillanatban még álltam, a másikban már Rózsa tartott, és nem engedett el. Hallottam a szívverését, éreztem a hajának az illatát – mosószer, füst, valami édeskés krém. Az arcom a vállába fúrtam, és a fáradtság hullámai úgy mostak el, hogy szinte elaléltam a karjaiban.
Talán el is aludtam egy pillanatra, mert álmodtam. Azt álmodtam, hogy a beteg nem halt meg. Hogy ott áll mellettünk, a tetőn, és mosolyog. Hogy még mindig van tovább.
Ott akkor a tetőn, az alatt a pár... talán tíz perc alatt valami olyan történt, amire nincs magyarázat.
Nem tudom, hogyan lehet ezt érthetően elmondani. Csak annyit tudok, hogy a cigi elfogyott, és mi még mindig ott álltunk egymást ölelve. Nem szóltunk. Nem is kellett. A város zaja odalentről úgy hallatszott, mintha egy másik életből jönne, mintha az nem is a miénk volna. A tetőn csak a szél volt meg mi ketten, meg a magasban úszó felhők, amik lassan eltakarták az eget.
Rózsa nem lépett hátra. Én sem. A vállunk összeért, aztán a kezünk is – véletlenül, vagy nem véletlenül, ki tudja. Egy cigány lány és egy kiégett, túlhajszolt, fáradt adjunktus, akik két teljesen különböző világból jöttek, és akiknek semmi közük nem kellett volna, hogy legyen egymáshoz. Mégis ott volt valami. Olyan csend, ami nem üres volt, hanem teli. Olyan, amiben az ember érzi, hogy a másik pontosan tudja, mit jelent elveszíteni valakit, akit meg akart menteni.
Aztán Rózsa megérintette a kezem. Nem fogta meg, csak az ujjai hegyével végigsimított a kézfejemen, mintha ellenőrizné, hogy valódi vagyok-e. Érezni akarta talán még mindig a remegésem. Én meg nem húztam el. Abban a pillanatban valami olyan melegség öntött el, amit nem tudok hova tenni. Nem volt benne semmi különös, semmi nagy szó. Csak két kimerült ember bőre, ami hirtelen azt mondta: te is itt vagy. Én is itt vagyok.
Aztán elengedett, és ahogy a keze elvált az enyémtől, hirtelen üres lett a levegő. Rózsa rám nézett, és a szemében nem szánalmat láttam – sokkal inkább valami felismerést. Mintha azt mondta volna némán: értem, miért csinálod.
Ez volt az a tíz perc amiben mindig maradna az ember. Mégis, amikor lementünk a tetőről, már nem voltunk ugyanazok, mint amikor felmentünk. Valami elmozdult. Valami, amire nincs magyarázat, és talán nem is kell, hogy legyen.
A következő napok – jó egy hét – mindent megváltoztatott. Egy láthatatlan kötelék kezdett kialakulni köztünk. Főleg Rózsa figyelt rám. Hozta utánam a vitamínos italom, szó szerint kényszerített az evésre. Még a terhelésem első heteiben azt hittem, ez egy kőkemény fogyókúra lesz számomra, de a rendszertelen, két pofára kapkodó zabálás miatt inkább jöttek rám a dekák, a pár kiló. Egyik éjjel, mikor azon agyaltam, hogy hol dőljek le, Rózsa lépett hozzám.
– Figyelj, doktornő, ha nem köpsz be, mutatok egy jó alvós helyet.
A pincében, a takarítószer-tár egyik sarkában két matrac volt. Az egyiken teljesen tiszta ágynemű. Értetlenül néztem rá, és akkor kitört az őszinteségi vallomása.
– Az apám tizennégytől tizenhat éves koromig használta a testem. Heti kétszer megerőszakolt. Ezért nem járhattam iskolába – akkor lebukhatott volna. Anyám aszisztált neki, szóval tudott róla. Utánam a húgom jött, és ezért menekülhettem el. Egy roma sráccal jöttem össze, akivel addig voltam, míg prostituációra nem kényszerített. Onnan is menekültem idáig. Itt egy falubeli lánnyal béreltünk lakást. Takarítottunk egy irodaházban, majd a főnököm áthozott ide a kórházba. Másfél hete a barátnőm bepasizott, így húznom kellett az addigi albérletemből. A biztik, a főnököm tudják, és a kórház részéről a gondnok falaz nekem.
Bugyiban és melltartóban feküdtem le aludni, de olyan meleg volt a hőközpont közelsége miatt, hogy levetkőztem meztelenre az éjjel közepén. Rózsa, nő, nincs mit takargatnom főleg amit megtudtam. Szegényről.
Reggel egyedül ébredtem a telefonom ébresztőjére, fél hétkor. Egy szendvics és egy kávé várt az étkezőnél használt asztalon, beletéve egy átlátszó tároló dobozba. Gyors mosakodás a mosdótálcában – szerencsére volt meleg víz –, és rohantam az osztályra. Már állt a reggeli hajtás: kapkodás az átadással, a reggeli rutinnal, az éjszakás nővér levette a véreket, mért mindent is, és már én meg egy jó vágású rezidensem vártunk a laboreredmények kiértékelésére. Zsolti csípett, és én is őt. A fiatal önmagamat láttam benne: feltörekvő, munkától duzzadó lelkesedés, és issza magába a gyakorlati tapasztalatokat. Ő is szinte mindig itt van, vagy az egyetemen.
Egy rezidensi meeting után rá is kérdeztem:
– Hogyan jut időd a magánéletedre, a szórakozásra?
Jött a válasz:
– Nekem a szórakozás itt van az osztályon. Meg a barátnőm is mindig kéznél van.
Hirtelen felkaptam a fejem.
– Ha az osztályon van egy ápolónővel kapcsolatod, arról tudnom kellene nekem is. És a HR-nek is.
– Jé, ezt tudják fent – mutatott az irodák felé a fejével.
– Hát hogy a gázba ne – vágtam rá mosolyogva.
– Ja, csak én nem tudom, ugye?
Erre lehajolt, felemelte a jobb kezét, tenyerét felém fordítva, és bizalmasan mondta:
– Lilla doktornő, engedd meg, hogy bemutassam a barátnőm. Marok Marcsa.
Kínomba nevettem. Már el is felejtettem, ez hogy ment egyetemistaként.
És akkor a régi emlékek előtörtek, ahogy anno, húszas éveimben az egyetem gyilkos éveiben a testem csitítására maszturbáltam:
A mosdófülke a harmadik emeleti nővéröltöző mellett. A zár mindig akadozott, de sosem szóltam róla, mert pont ez kellett: hogy tudjam, ha bármikor bejönnek. A hűvös csempe a hátamon, a tükrön a szégyenteljes pufóknak tartott gömbölyű arcom, a fertőtlenítő szaga, ami belém ivódott. A kezem a köpenyem alatt, a bugyi szélén, és a sietség, ami felgyorsítja a mozdulatokat. Az ujjaim körkörösen a csiklóm körül, aztán beljebb, ahogy a nedvesség összegyűlik, benyúlok a pinámna és ujjazom magam és a másik kezem a szám elé, hogy ne hallják. A vízcsapot nyitva hagytam, hogy elnyomja a hangot. A térdem remegett, a fejem hátrahanyatlott a csempén, és amikor eljött a kielégülés, a lábam úgy elgyengült, hogy le kellett ülnöm a WC-tartályra, és várnom kellett, míg a szívverésem lassul, hogy mint aki jól végezte dolgát mehessek a betegek közé pina nedves ujjammal még a fertőtlenítő le nem. Marta róla.
A raktár a műtősblokk mögött. A polcok között szűk a hely, a fertőtlenítő szaga mindent elnyom, és én a falnak támaszkodva, a köpenyem alatt, csendben simogatom magam, mert a folyosón mindig léptek kopognak. A félig nyitott ajtón beszűrődő fény, a kezem a nadrágomban, az ujjaim sietősen ujjazzák a pinám, simogatják a csiklóm. És a. picinek. Tartott melleim, mert tudom, hogy bármelyik pillanatban valaki bejöhet. A vékony, papírszerű köpeny szövete a hátamon, ahogy a falhoz simulok, a hideg fém a polcokon, ahogy a másik kezemmel amivel eddig a melleim simogattam megkapaszkodom. Amikor eljött a gyönyör, a lábam remegett és pár másodpercig csak álltam, a fejem a polcnak döntve, a levegőt visszatartva.
A kórház parkolójában, az autóban, az anyósülésen, az ablakot résnyire nyitva. A rádió szólt, a kesztyűtartóban egy csomag zsebkendő, és azon a nyáron ez volt a legközelebbi dolog a nyugalomhoz. A nadrágom bokáig lehúzva, a lábam szétvetve, a combom belső felén az éjszakai hold fénye. Az ujjaim lassabban mozogtk magamba, élvezve, hogy nincs sietség, hogy senki nem vár, hogy a műszaknak még nincs vége, de ez a tíz perc az enyém. A visszapillantó tükörben a saját arcom undorítónak tűnt, ahogy élvezkedem. Magammal, a szám nyitva, és inkább a szemem lecsukva. Amikor eljött pillanat a kielégüléssel, az egész testem megfeszült, aztán elernyedt, és a fejem a fejtámlának dőlt, a kezem még ott pihent a combomon.
A kolesz szobábán, ahol rajtam kívül még három lány aludt, egyszer arra ébredtem, hogy az egyikük magának csinálja. A paplan alatt, halkan, de a csendben minden hang felerősödött. Én meg hallgattam, izgultam fel rá, és alig vártam, hogy a szuszogása egyenletessé váljon, hogy én is magamhoz tudjak nyúlni.
Elképzeltem, mit csinált a paplan alatt a másik lány. Nagy mellű, testes lány volt – a mellei a hátán is látszottak amikor nem. Feküdt, de akkor ahogy a paplan alatt megmozdult. Elképzeltem, ahogy a keze a bugyijában, az ujjai lassan, ahogy a combját széttolja, ahogy a szeme lecsukódik. Próbáltam én is azon gondolat árnyékán csinálni magamnak. Ujjazva magam, a cicim fogdosva, a takaró alatt, csendben. A kielégülés után jött azonnal a mély alvás és a gyötrő álom.
Álmomban a jóvágású főorvost láttam, ahogy a főnővér feleségével szeretkezik. A teste fölötte, a nagy lófasz fasza szinte szétszakította pinát. Ütemesen dugta a nő szemei felakadva sóvárogtak a folyamatos kéjben, hogy soha nelegyen vége, de aztán megfordultak, és a felesége lovagolt rajta. A nagy mellei meg-megremegtek, ahogy a férfi keze rájuk simult, nyomta, húzta, csavarta őket. A selymes ágynemű ráncokba szaladt alattuk, a nő haja szétterült a férje arcán, és én mindezt kívülről néztem, mintha egy üvegen keresztül látnék be valaki más életébe.
Aztán ahogy ott álltam az álom szélén, hirtelen a saját testemre figyeltem. A kis melleimre. Ahogy a nőé ott ringott, telt és magabiztos, én arra gondoltam: én ezt sosem fogom így tudni. Mindig is kisebbségi érzéssel voltam miattuk, a kis buci szerű dudorjaim iránt és inkább magamba zárkóztam. A koleszban, az öltözőben, a strandon – mindig volt valami mozdulat, amivel eltakartam magam, valami szög, amiből nem látszott, hogy szinte alig van ott, ami egy nőnél "kell".
Az álomban a férfi keze a nő mellén pihent, és én éreztem, ahogy a sajátom alatt megfeszül valami. A vágy és a szégyen egyszerre. Aztán felébredtem, és a paplan alatt a kezem a mellemre simult – mintha ellenőrizném, hogy tényleg az enyémek-e.
És akkor a régi emlékek előtörtek, ahogy anno, húszas éveimben az egyetem gyilkos éveiben a testem csitítására maszturbáltam:
A mosdófülke a harmadik emeleti nővéröltöző mellett. A zár mindig akadozott, de sosem szóltam róla, mert pont ez kellett: hogy tudjam, ha bármikor bejönnek. A hűvös csempe a hátamon, a tükrön a szégyenteljes pufóknak tartott gömbölyű arcom, a fertőtlenítő szaga, ami belém ivódott. A kezem a köpenyem alatt, a bugyi szélén, és a sietség, ami felgyorsítja a mozdulatokat. Az ujjaim körkörösen a csiklóm körül, aztán beljebb, ahogy a nedvesség összegyűlik, benyúlok a pinámna és ujjazom magam és a másik kezem a szám elé, hogy ne hallják. A vízcsapot nyitva hagytam, hogy elnyomja a hangot. A térdem remegett, a fejem hátrahanyatlott a csempén, és amikor eljött a kielégülés, a lábam úgy elgyengült, hogy le kellett ülnöm a WC-tartályra, és várnom kellett, míg a szívverésem lassul, hogy mint aki jól végezte dolgát mehessek a betegek közé pina nedves ujjammal még a fertőtlenítő le nem. Marta róla.
A raktár a műtősblokk mögött. A polcok között szűk a hely, a fertőtlenítő szaga mindent elnyom, és én a falnak támaszkodva, a köpenyem alatt, csendben simogatom magam, mert a folyosón mindig léptek kopognak. A félig nyitott ajtón beszűrődő fény, a kezem a nadrágomban, az ujjaim sietősen ujjazzák a pinám, simogatják a csiklóm. És a. picinek. Tartott melleim, mert tudom, hogy bármelyik pillanatban valaki bejöhet. A vékony, papírszerű köpeny szövete a hátamon, ahogy a falhoz simulok, a hideg fém a polcokon, ahogy a másik kezemmel amivel eddig a melleim simogattam megkapaszkodom. Amikor eljött a gyönyör, a lábam remegett és pár másodpercig csak álltam, a fejem a polcnak döntve, a levegőt visszatartva.
A kórház parkolójában, az autóban, az anyósülésen, az ablakot résnyire nyitva. A rádió szólt, a kesztyűtartóban egy csomag zsebkendő, és azon a nyáron ez volt a legközelebbi dolog a nyugalomhoz. A nadrágom bokáig lehúzva, a lábam szétvetve, a combom belső felén az éjszakai hold fénye. Az ujjaim lassabban mozogtk magamba, élvezve, hogy nincs sietség, hogy senki nem vár, hogy a műszaknak még nincs vége, de ez a tíz perc az enyém. A visszapillantó tükörben a saját arcom undorítónak tűnt, ahogy élvezkedem. Magammal, a szám nyitva, és inkább a szemem lecsukva. Amikor eljött pillanat a kielégüléssel, az egész testem megfeszült, aztán elernyedt, és a fejem a fejtámlának dőlt, a kezem még ott pihent a combomon.
A kolesz szobábán, ahol rajtam kívül még három lány aludt, egyszer arra ébredtem, hogy az egyikük magának csinálja. A paplan alatt, halkan, de a csendben minden hang felerősödött. Én meg hallgattam, izgultam fel rá, és alig vártam, hogy a szuszogása egyenletessé váljon, hogy én is magamhoz tudjak nyúlni.
Elképzeltem, mit csinált a paplan alatt a másik lány. Nagy mellű, testes lány volt – a mellei a hátán is látszottak amikor nem. Feküdt, de akkor ahogy a paplan alatt megmozdult. Elképzeltem, ahogy a keze a bugyijában, az ujjai lassan, ahogy a combját széttolja, ahogy a szeme lecsukódik. Próbáltam én is azon gondolat árnyékán csinálni magamnak. Ujjazva magam, a cicim fogdosva, a takaró alatt, csendben. A kielégülés után jött azonnal a mély alvás és a gyötrő álom.
Álmomban a jóvágású főorvost láttam, ahogy a főnővér feleségével szeretkezik. A teste fölötte, a nagy lófasz fasza szinte szétszakította pinát. Ütemesen dugta a nő szemei felakadva sóvárogtak a folyamatos kéjben, hogy soha nelegyen vége, de aztán megfordultak, és a felesége lovagolt rajta. A nagy mellei meg-megremegtek, ahogy a férfi keze rájuk simult, nyomta, húzta, csavarta őket. A selymes ágynemű ráncokba szaladt alattuk, a nő haja szétterült a férje arcán, és én mindezt kívülről néztem, mintha egy üvegen keresztül látnék be valaki más életébe.
Aztán ahogy ott álltam az álom szélén, hirtelen a saját testemre figyeltem. A kis melleimre. Ahogy a nőé ott ringott, telt és magabiztos, én arra gondoltam: én ezt sosem fogom így tudni. Mindig is kisebbségi érzéssel voltam miattuk, a kis buci szerű dudorjaim iránt és inkább magamba zárkóztam. A koleszban, az öltözőben, a strandon – mindig volt valami mozdulat, amivel eltakartam magam, valami szög, amiből nem látszott, hogy szinte alig van ott, ami egy nőnél "kell".
Az álomban a férfi keze a nő mellén pihent, és én éreztem, ahogy a sajátom alatt megfeszül valami. A vágy és a szégyen egyszerre. Aztán felébredtem, és a paplan alatt a kezem a mellemre simult – mintha ellenőrizném, hogy tényleg az enyémek-e.
És ekkor hetek óta először villant be a fejembe, hogy magammal, a testemmel nem foglalkozom... na nem mintha hiányozna, de mégis. Gondoltam egyet. A nyakamból a sztetoszkópot, a mappámat és a céges telefonomat a nővérpultra tettem – ezzel adtam tudtára a többieknek, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem kell keresni, zavarni. Irány le a pincébe.
Vagy két kamerába benéztem, mint akinek lelkiismeret-furdalása van, mint aki bűnt megy elkövetni munkaidőben... ja nem, én most ingyen dolgozom, hogy majd soha napján lecsúsztassam. Be a raktárba. A köpenyem kigomboltam, a fehér orvosi pólóm és a melltartóm a nyakamba toltam, az orvosi nadrágom a bugyival a bokámon, és feküdtem a földön lévő matracra.
A matrac hűvös volt a hátamnak, a takarítószerek szaga megülte a levegőt, és a pince csendjében minden apró nesz felerősödött. Először csak feküdtem, hagytam, hogy a testem megnyugodjon, hogy a hetek feszültsége lassan kiáramoljon a tagjaimból. Aztán a kezem lassan, szinte óvatosan indult el – végig a hasamon, a combom belső felén, aztán feljebb. A bőröm alatt megfeszült valami, amit rég nem éreztem.
A melltartóm még mindig a nyakamban volt, a melleim szabadon. A tenyerem rájuk simult, a hüvelykujjam lassan körözött a bimbómon, aztán a másik kezem ujjai is feljebb vándoroltak, a pinámhoz. A csiklóm körül az ujjaim körkörösen mozdultak, ahogy a nedvesség lassan összegyűlt. A csendben hallottam a saját lélegzetem, ahogy egyre gyorsabb lett, és a testem apró remegéseit, ahogy a feszültség gyűlt bennem.
Aztán az ujjaim beljebb merészkedtek a pinámba, lassan, aztán egyre biztosabban – előbb egy, majd kettő, végül könnyedén a harmadik is. A másik kezem a melleimen pihent, a tenyerem alatt éreztem a szívverésem, ahogy felgyorsult. A matrac nyikordult egy kicsit, ahogy megmozdultam, és én hirtelen megdermedtem – de a csendben nem jött semmi. Csak a saját lélegzetem, a saját mozdulataim, és a hetek óta először érzett szabadság.
Visszatértem. Az ujjaim ritmusa felgyorsult, a testem minden porcikája remegett a közelgő kéjt várva. A melleimet szorítottam, a tenyerem alatt a bőröm forró lett, és amikor már szinte eljött a várva várt érzés, a visszafojtott gyönyör egy élvezetes sikoly közeledte, a lábam elernyedt, a fejem hátrahanyatlott a matracon, és tudtam, hamarosan élvezek.
Valami neszt hallottam abban a pillanatban. De nem hagytam abba, mert elszáll a varázs. A szempilláim résén át láttam Rózsa fejét az egyik polc mögül, ahogy néz. Nem érdekelt. Ha pofázik, kirúgatom, de tudtam, hogy nem fog. Nem kapkodtam, inkább valami belső kényszer hatására látványosabban csináltam, kiindulva az egyetemi lány önmagamból, mennyire izgatta, mikor tudta, hogy hallgatják, ahogy kényeztetem a testemet, és egyben a lelkem kielégülését is megadom. Ezen gondolatok után élveztem önfeledten, elfojtott nyögések, csendes sikolyok közepette. Kicsit pihegtem. Rózsa feje még ott volt... talán.
Felöltöztem, felálltam, és ekkor nyílt és csukódott az ajtó. Rózsa kivörösödve, de azt mutatva, hogy a sietségtől ilyen az arca, lépett a matracához.
– Csak a fülesemért jöttem.
Kicsit megnyugodtam: lehet, csak képzelegtem, nem is utal rá semmi, hogy itt lett volna. De ez a hiú ábránd rögtön kútba veszett. Rózsa hirtelen mozdulattal, fiatalos lendülettel már előttem is volt. Megfogta a jobb csuklóm, amivel magam kényeztettem, a szájához emelte a kezem, amivel dugtam magam, és a három ujjamat ami tövig bennem járt kéjesen a szájába vette. Áhítatos, kéjes pillantással nézett a szemembe, még élvezettel szopta a kéjnedves ujjaimat, szívta, nyalta, mintha egy fasz lenne. Az egész egy pár másodperc volt, mégis végtelennek tűnt. Majd amilyen gyorsan jött, úgy is ment ki, szó nélkül – Rózsa kételyt nem hagyva afelől, hogy nem csak képzeltem a fejét a polc mögött.
Ezután a nap után valami huncut nézésekkel néztünk egymásra. Én tudtam, hogy látta, és ő is tudta – hiszen tudtomra adta azzal a még most is izgató ujjszopással. Tudta, hogy én is láttam, ahogy néz. Valami belső huncutság volt abban a nézésben, olyan, hogy tudja a titkomat, amit ha kell, a halálba is magával visz, nem él vissza vele.
Közben sikerült a vezetőségnek egy új doktort átcsábítania, és közben letelt a három hónap is. A rend helyreállt. Az osztályvezető főorvos lett ismét – már papíron is – a góré, én beálltam a sorba adjunktus orvosként. De a kollégák, a nővérek, az összes személyzet, akinek a főnöke voltam – még a konyhások, a betegszállítók, rendészek is –, mindig a főnöküknek tekintettek, és ennek hangot is adtak. Igaz, csak a főorvos háta mögött. Kivétel Zoli, aki Rózsa szerint fülig szerelmes belém, és a főorvostól kérte, hogy dolgozhasson továbbra is velem, mert úgy érzi, én vagyok az, akitől tanulhat – hiszen a nefrológia, ami az erősségem volt, őt is vonzza.
Itta főorvos – Attila akit a dokik között csak Ittának becéznek – felhúzott szemekkel nézett a rezidensre.
– Mit képzel?
– Figyelj, Itta! Én is megkedveltem Zolit, és szívesen dolgozom vele. Persze nem teljesen sajátítom ki magamnak, hiszen tőled és mástól is sokat tud tanulni.
– Lillaaaa... ha a gimibe besikerült volna, ekkor a fiad lenne.
– Elmész te a picsába, bazd meg. Nem azért, mert fiatal, nem azért, mert nem jóképű, de eszem ágában sincs... még a piszkos gondolatod szerint cselekednem sem, hogy fűvel-fával basszak. Ha meg igen... ahhoz sincs közöd... közölném Katiékkal meg a HR-rel. De most nekem a létra miatt a felfelé kellene nyalnom... De ne örülj, felfelé sem nyalok, baszok egy titulus miatt.
Röhögtünk. Zoli meg pirult, a földet nézte, a pillanatnyi laza beszélgetést hallgatva. Majd hirtelen ismét rendes kerékvágásba visszatérve a főorvos közölte:
– Szól fent, hogy Zolit írják a nevedre és ez is jó pont a főorvosi titulusodhoz. – - fordult volna el, de még rúgott belém egyt – Ja, és amúgy sem vágyok egy ilyen kis feltörekvő nőcire a feleségem mellett.
Végre a vesebetegeimmel foglalkozhattam, mind az osztályon, mind az álomáson. Volt beteg, akit kezdetben én szúrtam meg, mert a nővérek féltek a fisztulától – na meg könnyebb a nyaki kanüllel dializálni –, de rájöttek: ha én, a csitri beképzelt picsa, a laza doktornő, mégis kedves és nagytudású, meg tudom szúrni, akkor ők is.
Zoli tényleg rajonghatott értem. Ha tehette volna, a vécére is velem jött volna. Nagy sokára megértette, hogy saját maga miatt is kell más orvosokkal kommunikálnia, így ideiglenesen és/vagy látszólag lekattant rólam.
Csütörtök délután háromkor Rózsa a folyosó sarkában magába roskadtan sírt. Éva jött a nővérpulthoz, ahol éppen gyógyszert írtam fel a felhőbe egy ma elbocsátott betegnek, Zoli meg mellettem a zárójelentését csinálta a nevemben.
– Rózsának mi baja? – böktem a fejemmel a folyosó vége felé.
– Meghalt az apukája – mondta foghéjről.
Én elgondolkodva indultam a felé a titkán gondolkozva. Nem klaffol. Nem örömtáncot jár, hanem sír, tudva, mit tett vele az apja.
– Mi van, Rózsa? – fogtam meg anyáskodva a vállát.
– Az apám... – nézett fel, de magam is megdöbbentem a szemében villódzó fényektől. Düh, félelem és pici mosoly.
– Gyere be a szobámba – húztam az alkarjánál fogva abba a kis lyukba, amiben egy kis íróasztal, egy forgószék nekem, szembe egy a betegnek, hozzátartozónak, és egy szekrény orvosi könyvekkel. Az ajtó kívülről kulccsal nyílt, ami nekem és a biztiknek volt csak. Beléptünk, és Rózsa az ajtónak támaszkodott, a kék takarítóköténye ferdén állt rajta. Látszott a melltartója, de nem igazán érdekelte, ahogy engem sem.
– Ha jelent valamit... őszinte részvétem. Akarsz róla beszélni?
Ekkor tört ki Rózsából. Hogy amég nem. Erőszakoskodott vele, nagyon jól megvoltak, de utána már csak az undor, amikor baszta, szopatta az anyja meg csak nézte a fotelból. Minden alkalommal okádhatnékja volt mindkettőjüktől. Most mégis a halála egyfajta hiány, de egyfajta bosszú is a jó Istentől – hiszen egy hétig kínok között élt, a mája szétróbbanásáig az ital miatt.
Ahogy ezt mondta, azonnal beugrott az orvosi kép: a májcirrózis végső stádiuma, a hasűri vérzés, a hepatikus encephalopathia, a megkínzott test, ami már nem tud mást, csak feladni. És közben – bevallotta – valami kéjes érzés is átfutott rajta, hogy nincs tovább. Hogy az az ember, aki tönkretette őt, most már nem tud többet tenni. Hogy az anyja is szopja le a falu összes pasiját, hogy életben maradjon, hiszen csak ahhoz ért.
Rózsa hirtelen a nyakamba csimpaszkodott és sírt. Nem tudtam eldönteni, ez fájdalom vagy öröm sírása, de nem is érdekelt. Simogattam a haját, a hátát, ahogy a kezem a kék köpeny alatt a vállán pihent, és éreztem, ahogy a teste rázkódik.
Aztán egyszer csak annyira távolodott el, hogy az arcomba nézhessen. A szemében még mindig ott villódzott az a furcsa fény – düh, félelem és valami pici mosoly. A tekintete végigfutott az arcomon, mintha keresne valamit, mintha eldöntené, megteszi-e. Én meg csak álltam, a kezem még mindig a hátán, és hirtelen éreztem, ahogy a levegő megváltozik közöttünk.
Aztán a száját a számnak feszítette.
Először csak egy pillanat volt – a bőr a bőrön, a száj szélén, mintha véletlen lenne. De aztán megmozdult, és a csók lassan, óvatosan mélyült el. Az ajkai puhák voltak, mégis határozottak, ahogy az enyémekre simultak. Éreztem a lélegzetét az arcomon, a kezét, ahogy a köpenyem alatt a derekamra csúszott, és a teste melegét, ahogy közelebb húzódott.
A szám engedett, és ő beljebb merészkedett – lassan, mintha kérdezne, mintha várná, hogy ellökjem. De én nem löktem el. A kezem a hajába csúszott, az ujjaim a tincsei közé, és éreztem, ahogy a másik kezemmel a derekánál fogva magamhoz húzom. A csók egyre biztosabb lett, a nyelvek találkoztak, és a szoba csendjében csak a lélegzetünk hallatszott.
Nem tudtam ellökni, pofon vágni. Nem tudtam – hiszen lehet, így fejezik ki a fájdalmukat azon etnikumok, és bevallom, nem is volt olyan rossz érzés. A szája íze a só és a sírás kesernyés keveréke volt, a teste pedig úgy simult hozzám, mintha már régóta várta volna ezt a pillanatot.
Aztán lassan elváltunk. A homlokunk még egy pillanatig összeért, a lélegzetünk összekeveredett, és én éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Rózsa kinyitotta a szemét, és abban a pillanatban már nem volt sem düh, sem félelem – csak valami mély, kimondatlan kérdés.
Be akarsz kuckózni pár napig hozzám? – kérdeztem. Ő csak bólintott. A csókról nem szóltunk – talán olyan volt, mint a maszturbálásom után az a nézés. Kimondatlan, de ott van.
Elővettem a telefonomat, és Tündit, a takarítók főnökét hívtam.
– Szia, Tündi. Rózsa apukája meghalt. Kéne neki pár nap szabi, csúsztatás.
Tündi azt mondta, majd felhívja Rózsát, és természetesen, amíg helyre jön, maradjon... maradjon, ahol meghúzza magát. Tudta, hogy Tündi nincs otthon, így mondtam neki: pár napig meghúzhatja nálam magát. Tündi köszönte, és mondta, mára bejön ő helyette, utána már tud embert adni.
Ezután mentem Ittához. Kopogtam, és felvázoltam a helyzetet. Tudta a jóban létemről, elmondtam, hogy volt, hogy a takarítóraktárban aludtam egy keveset, és közöltem vele: nincs köztünk semmi olyan, amire ő gondol. Persze nehezen, de tud kedd-szerdáig nélkülözni, ha úgy gondolom, de a szerdai ügyeletet vinnem kell.
Így, mivel kocsival mentem, gyorsan, csendesen haladtunk. A lakásomban a folyosón már ugrott is a nyakamba, és puszilgatott őrült módjára, majd elcsendesedett, és csókolózni kezdtünk, egyre érzékibben.
A szája először csak a szám szélét érintette, aztán megnyílt, és lassan, mélyen magába húzott. A keze a nyakamba csúszott, az ujjai a tarkómon pihentek, és éreztem, ahogy a teste hozzám simul – a széles csípője, a puha melle a mellkasomnak feszül. A folyosó hűvös levegője és a szánk melege egyszerre volt ott, és én hirtelen nem tudtam, hol a lent, hol a fent.
Megfordult velem a világ. Nem tudtam, meddig tart, és nem is érdekelt. Tudtam, kivel csókolózom – tudtam, hogy nem rossz. Tudtam, hogy nem zavar a képzelgés, vajon milyen lehet, mikor filmekben láttam két nőt csókolózni. És tudtam, hogy nem is olyan rossz. Talán, hogy már vagy négy hónapja nem csókolóztam, nem volt intimitás más emberrel, csak magammal – és ez most minden eddigi gondolkodásmódomat felforgatta.
A kezem a derekára csúszott, az ujjaim a ruhája alá, a bőrére. Ő a szám sarkába mosolygott, aztán visszatért, és a csók lassabb lett, elmélyültebb, mintha most már nem sietnénk sehova. A lakás csendjében csak a lélegzetünk hallatszott, és én éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog – de már nem a félelemtől.
Csak egyre mélyülő bizonytalanság. Ha nem a saját lakásomon lettünk volna, most elszaladok – de valami mégis itt tartott. Az ember, aki most éppen egy nő. Aki úgy csókol, mint eddig senki. Aki bevallása és papírjai szerint tanulatlan, mégis művelt, intelligens és emberi. Akinek az élettel szemben semmi kilátása nincs. Nincsenek szülei, nincs lakása, nincs csak a fizetése, ami élni kevés, de meghalni sok. És ez az ember az, akit ölelek, aki érzéseket mutat felém. Akinek nem a pénzem, nem a beosztásom számít, hanem az, akit megismert sok hónap óta.
Még csókolóztunk, és a felfokozott szexuális érzések alatt ezen gondolkodtam. Észre sem vettem, mikor lett Rózsa meztelen. Levetkőzte a gátlásait – és fura módon a takarítóraktárban sokat láttam, láthattam, de nem néztem a testét, se felöltözve, se ruha nélkül. Most viszont már néztem a tárulkozását, mintha azt mutatná, ahogy két lépést hátra lép: nézz meg, ez vagyok. Ez egy cigány takarítólány, aki kiváltott belőled olyat, amit már régen ember nem, de talán soha sem.
A haja fekete, sűrű, vállig érő, most kicsit kócosan a csók után. Az arca gömbölyű, a bőre barna, a szeme sötét, élénk – most épp figyel, vár. A nyaka vékony, a válla keskeny, de a karjai izmosak a munkától, a vénák a bőre alatt kidudorodva rajzolódnak ki a felfokozotságától.
A mellei nagyok, telt, súlyos mellek, ahogy a szűk póló alatt is látszott, most szabadon nehezednek a mellkasára, a bimbók sötétek, kicsit megnyúltak. A hasa sima, lapos, a dereka keskeny, aztán hirtelen szélesedik a csípője – széles, telt csípő, amit a munkásnadrág eddig eltakart. A feneke nagy, gömbölyű, feszes, a combjai vastagok, erősek, a lábai izmosak a lépcsőzéstől.
A szeméremszőrzete sötét, dús, vágatlan – nem borotvált, nem formázott, csak úgy van, ahogy a természet adta. A bőrén apró hegek – a kezén, a karján munkássebek, a combján egy régi forradás. A bokája kicsit széles, erős, a lábfeje lapos, a lábujjai rövidek, egyenesek. A körmei tiszták, rövidekre vágva, festés nélkül. Ahogy ott áll, hátralépve, hogy lássam, a tekintetében nincs szégyen – csak az a furcsa, kérdező bátorság: nézz meg, ez vagyok.
Valami furcsa késztetés hatására, mint még soha nem tettem, elkezdtem levetkőzni. A ruháimmal együtt az eddig bennem lüktető gátlásaimat is, amit kisgyerekkorom óta sulykolt belém mindenki. A szüleim, a tanárnőim, a pap, az életben szinte minden ember – hogy legyek gátlásos, legyek szemérmes, visszafogott, és hetero. És most már nem akarok ennek a dogmának, elvárásnak megfelelni. Ember akarok lenni, egy nem nélküli ember, aki érez, aki szeretve van – és ezt bizonyítani akarom, nem csak magamnak, hanem neki is. Hogy a ruháimmal, a gátlásaimmal együtt levetkőzöm a külvilág rám aggatott jellemzőit. Csak egy ember akarok lenni, aki meztelenül jött a világra.
A blúzom gombjai lassan nyíltak. Az anyag a vállamról lecsúszott, és a hűvös levegő a bőrömhöz ért – a nyakamhoz, a kulcscsontomhoz, a mellkasom felső vonalához. A blúz a padlóra hullott, és én éreztem, ahogy a vállaim kibontakoznak, mintha egy régi páncél esett volna le. A gátlás, hogy szabadon állhatok, hogy nem kell behúzott vállal járnom.
A melltartóm pántjai a vállamról csúsztak le, a kapocs a hátamon kattant. A melltartó elengedte a melleimet, és én éreztem, ahogy a súlyuk szabadon nehezedik, ahogy a bimbóim a levegőhöz érnek. Ez a kis mell, amit mindig szégyelltem – most nem takartam el. Nem húztam össze a karjaimat, nem fordultam el. Itt van, ez az enyém, és nem kérek bocsánatot érte.
A nadrágom cipzárja lecsúszott, az anyag a csípőmről a combomra simult, aztán a bokámig ért. Kiléptem belőle, és a lábam szabadon állt – a vastag combom, az U-láb, amit annyiszor el akartam rejteni. A bugyi utolsóként csúszott le, és én éreztem, ahogy a levegő a legbelsőbb részemhez is elér. A szeméremszőrzetem, a hasam, a combom köze – minden, amit eddig csak a fürdőszoba magányában láttam, most itt van, és nem takarom el.
Meztelenül álltam. A bőröm minden pontja a levegőn volt – a nyakam, a melleim, a hasam, a combom, a térdem, a bokám, a lábfejem. A testsúlyom, a pici pocakom, a kis melleim, a gömbölyű pofám – minden, amit a világ valaha kritizált vagy elvárt, most ott volt, és én nem húztam össze magam.
Rózsa nézett. Nem a testemet látta – vagy nem csak azt. Azt látta, ahogy levetkőzöm a gátlásaimat, a szégyent, az elvárásokat. És ahogy ott álltam, meztelenül, először éreztem, hogy nem vagyok kisebb, nem vagyok kevesebb. Csak ember vagyok, aki meztelenül jött a világra, és most újra az van.
Rózsa hozzám lépett. A teste a testemhez simult, a mellei a mellkasomnak feszültek, a keze a derekamra csúszott. Egy ölelésbe simultunk, és a csók előtt a számba lehelte:
– Köszönöm.
Nem voltak szavak, csak az érzéki csók és a testek melegének keveréke. Hirtelen én, a tanult, elismert, talán tisztelt és nagytudásúnak tartott adjunktus asszony nem tudtam, hogyan tovább. Nem tudtam a túljátszott pornókban látott leszbikus jeleneteket átírni magamra, magunkra. Mint még soha – se tanulásban, se munkában, de akár a szexben sem – nem blokkoltam le. Nem volt ez az érzésem, hogy ne tudom, mit tegyek, mit kellene tennem, hogyan tovább. Ezt érezte Rózsa is. A csók közben a számba lehelte:
– Engedd el magad, irányítok, még rá nem érzel.
És én elengedtem. A folyosó padlószőnyegén álltunk, a lakás csendjében, és Rózsa keze lassan elindult – a hátamon lefelé, a derekam ívén, aztán a csípőmön. Nem sietett. Minden mozdulatnál megállt egy pillanatra, mintha kérdezne, mintha várná, hogy jelezzem, jó-e. A keze a combomra csúszott, a bőrömön a szőnyeg durva szövetének ellentéte, és én éreztem, ahogy a testem válaszol – a bőröm alatt megfeszült valami, amit rég nem éreztem.
Aztán a keze tovább merészkedett, és én hirtelen nem tudtam, hova tegyem a saját kezem. Nem tudtam, mit kellene csinálnom – de Rózsa nem várta el, hogy tudjam. A tenyerét a hasamra simította, a másik kezével a tarkómat tartotta, és a csók lassú, mély ritmusban vezetett. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ahogy a levegő elakad a torkomban, és ahogy a bizonytalanság lassan átadja a helyét valami másnak – valami mély, bizsergető várakozásnak.
A szőnyeg a hátamon, ahogy Rózsa lassan lefektetett. A plafon, a lámpa fénye, és ő fölöttem – a sötét haja, a figyelő szeme, a keze, ami most már biztosabban mozdult. Nem tudtam, mi következik, és először éreztem, hogy ez nem is baj. Hogy most nem nekem kell tudnom. Hogy most vezetnek.
A gömbölyű arcomat végigpuszilta. A füleimbe súgott valamit, a szavak nem is számítottak, csak a lehelete. Aztán a nyakamhoz ért, a kulcscsontomhoz, a dekoltázsomhoz – lassan, mintha minden pontot meg akarna jegyezni. A melleimhez érve megállt. Fekve még kisebbnek tűntek, mint állva, de ő nem sietett. A számba vette az egyik bimbóm, és nem harapta, mint a férfiak – érzékien nyalta, a másikat a tenyerében tartotta, simogatta, ényhén nyomta. Nem gyúrta, nem gyömöszölte, mint a pék a kenyértésztát. Tartotta, mintha törődne vele.
Már ebbe belevesztem. Olyan jól csinálta, olyan érzékien, olyan figyelemmel kényeztetett, hogy a tanultakból sem gondoltam volna, hogy ezt így is lehet. Lassan haladt a pocakomra, az oldalaimra, a köldökömhöz. A köldököm körül körözött, aztán megcsókolta, mintha az is egy fontos pont lenne. A szőrzetemhez érve megállt egy pillanatra, és éreztem, ahogy a lehelete a bőrömön végigfut.
A szőrzetem félre simította, hogy a punci kitárulkozzon, de a nedvesség így is csillogott a szőrszálakon az izgalmamtól. Rózsa odahajolt, és az alsó ajkaimmal csókolózott – lágyan, lassan, mintha csak kóstolgatna, ízlelgetne. Nyalt mint egy fagyit, majd a nyelve mélyebbre merészkedett, és rátalált pinám belsejére, kint pedig a csiklómra. Nyalta, közben az ujjai már bennem voltak, és lassan, ritmikusan mozdultak – úgy, ahogy egy férfi a faszával szokott, de mégis egészen másképp. Olybá tűnt mint egy baszás, de mégsem ez finomadd ás a saját maszturbálásomtól is izgalmasabb volt. Kezdtem azt érezni egy profi foglalkozik velem, kezdtem rájönni Rózsa talán ebben a tudományban egy professzor. Végtelennek tűnő játékba kezdett a pinámmal.
A virágos mezőre repített. A gyomromból kiszakadt pillangók cirógatását éreztem, ahogy a nyelve és az ujjai együtt mozdultak – nem sietve, nem kapkodva, hanem úgy, mintha az egész testem egy hangszer lenne, és ő tudná, melyik húrt kell megérinteni. Hihetetlen gyorsasággal épült bennem a gyönyör homok piramisa, amit masszívnak gondoltam – de ahogy egy kéj hullám elért, egy végtelennek tűnő orgazmussal elmosta, és én megsemmisülve feküdtem Rózsa testének takarásában, védelmében.
Még nem tudtam, hogyan – csak azt, hogy ezt viszonoznom kell. A kielégülésem a testemből minden erőt kivett. Visszagondolva, még soha nem volt ennyire intenzív az orgazmusom. A testem minden porcikája mozgott, az izmaim görcsösen feszültek, légszomjam lett, majd a hirtelen beszívott levegő egy újabb hullám következtében belém szorult, és hirtelen szakadt ki az elhasznált levegő hörögve, nyögésekbe, sikolyokba csapva. Könnyem folyt – a szépség könnyei voltak, a háláé, és valami másé: valaki elkezdett irányítani, hogy és mit csináljak egy másik női testtel.
És én hagytam. A testem elernyedt a szőnyegen, a lélegzetem lassan visszatért, és a könnyekkel együtt valami mély, addig ismeretlen nyugalom áradt szét bennem. Rózsa ott feküdt mellettem, a keze még mindig a hasamon pihent, és én először éreztem, hogy most nem nekem kell tudnom, mit kell tenni. Most én következem – de már nem a régi, gátlásos, mindent kontrolláló énem, hanem valaki, aki hagyja, hogy vezessék.
A kezem lassan felemelkedett, és először csak a vállához értem. A bőre meleg volt, a lélegzete egyenletes. Nem tudtam, mit kellene tennem, de valami mélyebb ösztön vezetett – a kezem a mellkasára csúszott, aztán lejjebb, és ahogy hozzáértem, éreztem, ahogy a teste válaszol. Nem volt terv, nem volt technika – csak én és ő, és a bizalom, hogy most én vezetek, ahogy ő vezetett engem.
– Várj, Éva, mindjárt jövök – intettem fáradtan, és mivel még le sem zuhanyoztam, át sem öltöztem a tiszta ruhámba, a szokásos rutinomhoz híven inkább indultam a nővérek után. Beálltam segíteni a gyógyszerezésbe, a segédápolóknak a nehéz betegek tisztába tételébe, a takarítóknak pedig az etetésbe.
Kezdetben persze mindenki gyanakodva nézett rám.
– Doktor nő, maga miért nem kávézik a többi dokival az orvosi szobában? – kérdezte az egyik fiatal segédápoló, amikor lehuppantam egy magatehetetlen néni ágya mellé tisztába tenni. – Miért áll be ide a mocsokba? Harminchét évesen, adjunktusként...
– Mert ez vagyok én – néztem rá halvány mosollyal. – Nem a fellegekben járok fennhéjázó orral. Itt kell segíteni, ahol a baj van.
Kilenckor, éppen egy kanalas gyógyszer adagolás közben nyitott be az osztályvezető.
– Lilla, tízre hivatalosak vagy az orvosigazgatóhoz – mondta sietve, majd ki is viharzott.
Hirtelen beindult a belső rinya. Feljelentett valaki? Ki akarnak rúgni? Átszervezés miatt máshova kerülök? Bár a tudatommal tiszta volt a lelkiismeretem: két szakvizsgás belgyógyászként és friss nefrológus adjunktusként hatalmas szükség volt rám a műveseállomáson is. Mindegy, bárhova felvesznek, intettem egyet magamban, és tovább segítettem a napi teendőkben, amíg el nem érkezett az idő.
Kati, az orvosigazgató nő kedélyes mosollyal fogadott az irodájában.
– Foglalj helyet, Lilla! – intett barátságosan. Ahogy leültem a főorvos melle na, akkor már tudtam, hogy most kérnek tőlem valami nagyon nehezet.
Nem is köntörfalazott.
– Az a helyzet, Lilla, hogy a főorvos úr három hónapra Amerikába megy szakmai kiküldetésre. Kölcsön orvost sehonnan sem tudunk keríteni. Vállalod a plusz ügyeleteket?
Gyorsan végig számoltam a fejemben.
– Megoldható, Kati... Bevállalom.
Hálálkodni kezdett, de jött a „de”. Felhúztam a szemöldökömet.
– Helyettesítő osztályvezetőnek kellene lenned – mondta ki a lényeget.
– De hát miért nem Marika? – kérdeztem döbbenten. – A főorvos asszony...
Most jött a fekete leves. Kati elkomorult, a hangja suttogássá halkult:
– Ő sajnos súlyos beteg lett, Lilla. Műtét vár rá, és pár hónapig egyáltalán nem számíthatunk rá. De ez szigorú orvosi titok.
A szavakból sűrű, fekete felhő vett körül. Két főorvos esett ki a rendszerből egyszerre. Az egész osztály a nyakamba zuhan.
– Kati, te ezt hogy képzeled? – kérdeztem hitetlenkedve, szétnyitva a kezem. – Vagyunk hatan orvosok plusz három rezidens. Ezzel a létszámmal eddig alig bírtuk elhordani a terhet. Zita négy hónapos terhes, ügyeletet már most sem vállal. Gitti néni hetven felett van, fene tudja, meddig bírja még, de ő sem ügyel. Maradtunk hárman a napi munka mellett meg az ügyeletekre! A másik két belgyógyász meg... alig végzett, és őket a szórakozás meg a lazaság élteti, nem a munka. Három hónapon keresztül én vigyem az egész osztályt?
Kati felsóhajtott, majd kiegyenesedett az íróasztala mögött.
– Én is bevállalok három hétvégi ügyeletet, Lilla. És ha közben sikerül valakit leakasztani a piacon, az is besegít.
Rájöttem: ez itt nem kérdés volt, hanem közlés. Kész tény.
És akkor, ott a rideg irodában, hirtelen eszembe jutott a Hippokratészi eskü, amit letettem: „A betegek egészsége legyen a legfőbb törvényem. ”
Összetörve, lelkileg kifacsarva léptem be a liftbe. De mire leértem a földszintre, a vonásaim kisimultak, és mire beléptem az osztályra, majd onnan át a dialízis központba, már mosolyogtam.
Nem kell, hogy akár a kollégák, akár a betegek lássák rajtam a pánikot. Nekik most is én kell, hogy a biztonságot jelentsem.
Délig maradtam a kórházban, aztán bevágtam egy kiadós ebédet a büfében. Félálomban, a buszon vágott mellbe a felismerés: a most kibontakozó párkapcsolatom valójában most ért véget. Vagyis most kell véget vetnem neki. Csak lakhatást biztosítani neki albérlet, közösköltség és rezsi nélkül a legnagyobb baromság lenne. Vagyis holnaptól másfél hétig átveszem az osztályt, megcsinálom az új beosztást, amiből már most tudom, hogy tele lesz 48 órás műszakokkal. A titkárság már most jelezte: a túlóráim felének a felét tudják kifizetni, a többi csúszik. Jóízűen felnevettem. Mikor? Hát most eljön a bizonyítás ideje.
Mire észbe kaptam, már kint is volt a nevem: megbízott osztályvezető. De továbbra is maradtam ember. Hiába voltam bent harminchat órája, ugyanúgy segítettem. Ha hányt a beteg, ha a kacsát kiborította, nem kiabáltam – hoztam a vödröt meg a hipós felmosót, feltakarítottam, aztán mentem a nővér helyett tisztába tenni a fekvő betegeket.
Volt, hogy nyolc óra pihenőm lett volna két műszak között, de ha hazamegyek akkor csak ötöt aludtam volna. Ha bent maradok, hét is összejön. Egyszer az öltözőben aludtam el. Máskor egy kórteremben, egy leszedált beteg melletti ágyon.
Rózsa, a takarítónő volt az, aki a leginkább figyelt rám. Volt, hogy megosztotta velem a saját reggelijét, volt, hogy szendvicset csinált. Feltűnt, hogy ő is rengeteget van bent. Egy fél órácska nyugalomban elnéztem, ahogy ténykedik a folyosón. Ahogy a keze mozdult, ahogy a vödör vizet váltott, ahogy a csípőjén megtámasztotta a súlyt, amikor fölemelt egy zsákot. És ahogy a szűk póló feszült a mellén – nagy, telt mellek voltak, amelyek minden mozdulatnál megemelkedtek, és én hirtelen nem tudtam elszakítani róluk a tekintetemet. Nem titkolta, nem is zavarta, hogy cigány lány, nyolc általánossal. A kora talán huszonöt és huszonnyolc között lehetett, bár ezeknél a lányoknál nehéz megmondani. Egy biztos: ereje volt, mint egy bikának. Az átlagosnál vékonyabb volt, mégis telt, széles csípővel. Egy magasságban voltunk, de én a hozott genetika miatt erősebb testalkatú vagyok: pici pocak, átlag alatti cicik, gömbölyű pofika. Hiába vastag a combom, az U-láb látszik.
Aztán megjelent Éva főnővér. Ő negyvenöt éves, és jókora túlsúllyal küzd – teste olyan, amilyen előny a betegek mozgatásában, de a lépcsőn már látszott rajta, hogy megterheli a súly. Ott volt aztán Szilvi is, aki csont és bőr – éjjel sokat lehetett hallani, ahogy végigment a folyosón, a csontjai szinte csörögtek.
Az elmélkedésemből Éva hangja térített magamhoz.
– Doktornő! A hármasban gond van.
Futottunk, és ahhoz képest, hogy én mennyire ki volt készülve ezerszer jobban bírtam.
A beteget elveszítettük. Minden ilyen alkalommal kikészülök. Most is.
A rezidens írta a kórlapot, én meg felmentem a tetőre – hiába zsörtölődött a biztonsági őr, elküldtem a picsába, csak előbb kértem tőle egy cigit. Csak akkor szívom, mikor ilyen eset van: a beteg javul, majd hirtelen összeomlik, és nincs tovább. Nincs meg a tudásom, nincs isteni képességem, hogy megmentsem. Még a cigi felénél sem jártam, mikor Rózsa mellém állt. Kivette a cigit az ujjaim közül, beleszívott, majd visszaadta. Lassan kezdett beszélni.
Csendben néztem rá, ahogy felváltva szívtuk a cigit, majd folytatta:
– Doktornő éveket tanult, és mégis piszkosabbnál piszkosabb munkát is megcsinál. Irigyeltem és fel is néztem a lazaságáért, munkabírásáért, de most ezt látva... inkább százszor kitakarítom a legótvarabb vécét is, mint hogy abba legyen részem, mint most volt része a doktornőnek. Eddig is tiszteltem, de mostantól a példaképem, hogy úgy szolgáljam az embereket a munkámmal, ahogy ön teszi, sok-sok órán keresztül, pihenés nélkül. Megölelhetem, tiszteletem jeléül doktornő?
Én öleltem meg.
Ahogy a karjai körém zárultak, szinte beleszédültem a fáradtságba. A teste meleg volt, erős – a széles csípőjén megtámaszkodott a súly, a mellemnek feszült a puha pólón át az ő melle, és én hirtelen nem tudtam mást tenni, csak elernyedtem benne. Az egyik pillanatban még álltam, a másikban már Rózsa tartott, és nem engedett el. Hallottam a szívverését, éreztem a hajának az illatát – mosószer, füst, valami édeskés krém. Az arcom a vállába fúrtam, és a fáradtság hullámai úgy mostak el, hogy szinte elaléltam a karjaiban.
Talán el is aludtam egy pillanatra, mert álmodtam. Azt álmodtam, hogy a beteg nem halt meg. Hogy ott áll mellettünk, a tetőn, és mosolyog. Hogy még mindig van tovább.
Ott akkor a tetőn, az alatt a pár... talán tíz perc alatt valami olyan történt, amire nincs magyarázat.
Nem tudom, hogyan lehet ezt érthetően elmondani. Csak annyit tudok, hogy a cigi elfogyott, és mi még mindig ott álltunk egymást ölelve. Nem szóltunk. Nem is kellett. A város zaja odalentről úgy hallatszott, mintha egy másik életből jönne, mintha az nem is a miénk volna. A tetőn csak a szél volt meg mi ketten, meg a magasban úszó felhők, amik lassan eltakarták az eget.
Rózsa nem lépett hátra. Én sem. A vállunk összeért, aztán a kezünk is – véletlenül, vagy nem véletlenül, ki tudja. Egy cigány lány és egy kiégett, túlhajszolt, fáradt adjunktus, akik két teljesen különböző világból jöttek, és akiknek semmi közük nem kellett volna, hogy legyen egymáshoz. Mégis ott volt valami. Olyan csend, ami nem üres volt, hanem teli. Olyan, amiben az ember érzi, hogy a másik pontosan tudja, mit jelent elveszíteni valakit, akit meg akart menteni.
Aztán Rózsa megérintette a kezem. Nem fogta meg, csak az ujjai hegyével végigsimított a kézfejemen, mintha ellenőrizné, hogy valódi vagyok-e. Érezni akarta talán még mindig a remegésem. Én meg nem húztam el. Abban a pillanatban valami olyan melegség öntött el, amit nem tudok hova tenni. Nem volt benne semmi különös, semmi nagy szó. Csak két kimerült ember bőre, ami hirtelen azt mondta: te is itt vagy. Én is itt vagyok.
Aztán elengedett, és ahogy a keze elvált az enyémtől, hirtelen üres lett a levegő. Rózsa rám nézett, és a szemében nem szánalmat láttam – sokkal inkább valami felismerést. Mintha azt mondta volna némán: értem, miért csinálod.
Ez volt az a tíz perc amiben mindig maradna az ember. Mégis, amikor lementünk a tetőről, már nem voltunk ugyanazok, mint amikor felmentünk. Valami elmozdult. Valami, amire nincs magyarázat, és talán nem is kell, hogy legyen.
A következő napok – jó egy hét – mindent megváltoztatott. Egy láthatatlan kötelék kezdett kialakulni köztünk. Főleg Rózsa figyelt rám. Hozta utánam a vitamínos italom, szó szerint kényszerített az evésre. Még a terhelésem első heteiben azt hittem, ez egy kőkemény fogyókúra lesz számomra, de a rendszertelen, két pofára kapkodó zabálás miatt inkább jöttek rám a dekák, a pár kiló. Egyik éjjel, mikor azon agyaltam, hogy hol dőljek le, Rózsa lépett hozzám.
– Figyelj, doktornő, ha nem köpsz be, mutatok egy jó alvós helyet.
A pincében, a takarítószer-tár egyik sarkában két matrac volt. Az egyiken teljesen tiszta ágynemű. Értetlenül néztem rá, és akkor kitört az őszinteségi vallomása.
– Az apám tizennégytől tizenhat éves koromig használta a testem. Heti kétszer megerőszakolt. Ezért nem járhattam iskolába – akkor lebukhatott volna. Anyám aszisztált neki, szóval tudott róla. Utánam a húgom jött, és ezért menekülhettem el. Egy roma sráccal jöttem össze, akivel addig voltam, míg prostituációra nem kényszerített. Onnan is menekültem idáig. Itt egy falubeli lánnyal béreltünk lakást. Takarítottunk egy irodaházban, majd a főnököm áthozott ide a kórházba. Másfél hete a barátnőm bepasizott, így húznom kellett az addigi albérletemből. A biztik, a főnököm tudják, és a kórház részéről a gondnok falaz nekem.
Bugyiban és melltartóban feküdtem le aludni, de olyan meleg volt a hőközpont közelsége miatt, hogy levetkőztem meztelenre az éjjel közepén. Rózsa, nő, nincs mit takargatnom főleg amit megtudtam. Szegényről.
Reggel egyedül ébredtem a telefonom ébresztőjére, fél hétkor. Egy szendvics és egy kávé várt az étkezőnél használt asztalon, beletéve egy átlátszó tároló dobozba. Gyors mosakodás a mosdótálcában – szerencsére volt meleg víz –, és rohantam az osztályra. Már állt a reggeli hajtás: kapkodás az átadással, a reggeli rutinnal, az éjszakás nővér levette a véreket, mért mindent is, és már én meg egy jó vágású rezidensem vártunk a laboreredmények kiértékelésére. Zsolti csípett, és én is őt. A fiatal önmagamat láttam benne: feltörekvő, munkától duzzadó lelkesedés, és issza magába a gyakorlati tapasztalatokat. Ő is szinte mindig itt van, vagy az egyetemen.
Egy rezidensi meeting után rá is kérdeztem:
– Hogyan jut időd a magánéletedre, a szórakozásra?
Jött a válasz:
– Nekem a szórakozás itt van az osztályon. Meg a barátnőm is mindig kéznél van.
Hirtelen felkaptam a fejem.
– Ha az osztályon van egy ápolónővel kapcsolatod, arról tudnom kellene nekem is. És a HR-nek is.
– Jé, ezt tudják fent – mutatott az irodák felé a fejével.
– Hát hogy a gázba ne – vágtam rá mosolyogva.
– Ja, csak én nem tudom, ugye?
Erre lehajolt, felemelte a jobb kezét, tenyerét felém fordítva, és bizalmasan mondta:
– Lilla doktornő, engedd meg, hogy bemutassam a barátnőm. Marok Marcsa.
Kínomba nevettem. Már el is felejtettem, ez hogy ment egyetemistaként.
És akkor a régi emlékek előtörtek, ahogy anno, húszas éveimben az egyetem gyilkos éveiben a testem csitítására maszturbáltam:
A mosdófülke a harmadik emeleti nővéröltöző mellett. A zár mindig akadozott, de sosem szóltam róla, mert pont ez kellett: hogy tudjam, ha bármikor bejönnek. A hűvös csempe a hátamon, a tükrön a szégyenteljes pufóknak tartott gömbölyű arcom, a fertőtlenítő szaga, ami belém ivódott. A kezem a köpenyem alatt, a bugyi szélén, és a sietség, ami felgyorsítja a mozdulatokat. Az ujjaim körkörösen a csiklóm körül, aztán beljebb, ahogy a nedvesség összegyűlik, benyúlok a pinámna és ujjazom magam és a másik kezem a szám elé, hogy ne hallják. A vízcsapot nyitva hagytam, hogy elnyomja a hangot. A térdem remegett, a fejem hátrahanyatlott a csempén, és amikor eljött a kielégülés, a lábam úgy elgyengült, hogy le kellett ülnöm a WC-tartályra, és várnom kellett, míg a szívverésem lassul, hogy mint aki jól végezte dolgát mehessek a betegek közé pina nedves ujjammal még a fertőtlenítő le nem. Marta róla.
A raktár a műtősblokk mögött. A polcok között szűk a hely, a fertőtlenítő szaga mindent elnyom, és én a falnak támaszkodva, a köpenyem alatt, csendben simogatom magam, mert a folyosón mindig léptek kopognak. A félig nyitott ajtón beszűrődő fény, a kezem a nadrágomban, az ujjaim sietősen ujjazzák a pinám, simogatják a csiklóm. És a. picinek. Tartott melleim, mert tudom, hogy bármelyik pillanatban valaki bejöhet. A vékony, papírszerű köpeny szövete a hátamon, ahogy a falhoz simulok, a hideg fém a polcokon, ahogy a másik kezemmel amivel eddig a melleim simogattam megkapaszkodom. Amikor eljött a gyönyör, a lábam remegett és pár másodpercig csak álltam, a fejem a polcnak döntve, a levegőt visszatartva.
A kórház parkolójában, az autóban, az anyósülésen, az ablakot résnyire nyitva. A rádió szólt, a kesztyűtartóban egy csomag zsebkendő, és azon a nyáron ez volt a legközelebbi dolog a nyugalomhoz. A nadrágom bokáig lehúzva, a lábam szétvetve, a combom belső felén az éjszakai hold fénye. Az ujjaim lassabban mozogtk magamba, élvezve, hogy nincs sietség, hogy senki nem vár, hogy a műszaknak még nincs vége, de ez a tíz perc az enyém. A visszapillantó tükörben a saját arcom undorítónak tűnt, ahogy élvezkedem. Magammal, a szám nyitva, és inkább a szemem lecsukva. Amikor eljött pillanat a kielégüléssel, az egész testem megfeszült, aztán elernyedt, és a fejem a fejtámlának dőlt, a kezem még ott pihent a combomon.
A kolesz szobábán, ahol rajtam kívül még három lány aludt, egyszer arra ébredtem, hogy az egyikük magának csinálja. A paplan alatt, halkan, de a csendben minden hang felerősödött. Én meg hallgattam, izgultam fel rá, és alig vártam, hogy a szuszogása egyenletessé váljon, hogy én is magamhoz tudjak nyúlni.
Elképzeltem, mit csinált a paplan alatt a másik lány. Nagy mellű, testes lány volt – a mellei a hátán is látszottak amikor nem. Feküdt, de akkor ahogy a paplan alatt megmozdult. Elképzeltem, ahogy a keze a bugyijában, az ujjai lassan, ahogy a combját széttolja, ahogy a szeme lecsukódik. Próbáltam én is azon gondolat árnyékán csinálni magamnak. Ujjazva magam, a cicim fogdosva, a takaró alatt, csendben. A kielégülés után jött azonnal a mély alvás és a gyötrő álom.
Álmomban a jóvágású főorvost láttam, ahogy a főnővér feleségével szeretkezik. A teste fölötte, a nagy lófasz fasza szinte szétszakította pinát. Ütemesen dugta a nő szemei felakadva sóvárogtak a folyamatos kéjben, hogy soha nelegyen vége, de aztán megfordultak, és a felesége lovagolt rajta. A nagy mellei meg-megremegtek, ahogy a férfi keze rájuk simult, nyomta, húzta, csavarta őket. A selymes ágynemű ráncokba szaladt alattuk, a nő haja szétterült a férje arcán, és én mindezt kívülről néztem, mintha egy üvegen keresztül látnék be valaki más életébe.
Aztán ahogy ott álltam az álom szélén, hirtelen a saját testemre figyeltem. A kis melleimre. Ahogy a nőé ott ringott, telt és magabiztos, én arra gondoltam: én ezt sosem fogom így tudni. Mindig is kisebbségi érzéssel voltam miattuk, a kis buci szerű dudorjaim iránt és inkább magamba zárkóztam. A koleszban, az öltözőben, a strandon – mindig volt valami mozdulat, amivel eltakartam magam, valami szög, amiből nem látszott, hogy szinte alig van ott, ami egy nőnél "kell".
Az álomban a férfi keze a nő mellén pihent, és én éreztem, ahogy a sajátom alatt megfeszül valami. A vágy és a szégyen egyszerre. Aztán felébredtem, és a paplan alatt a kezem a mellemre simult – mintha ellenőrizném, hogy tényleg az enyémek-e.
És akkor a régi emlékek előtörtek, ahogy anno, húszas éveimben az egyetem gyilkos éveiben a testem csitítására maszturbáltam:
A mosdófülke a harmadik emeleti nővéröltöző mellett. A zár mindig akadozott, de sosem szóltam róla, mert pont ez kellett: hogy tudjam, ha bármikor bejönnek. A hűvös csempe a hátamon, a tükrön a szégyenteljes pufóknak tartott gömbölyű arcom, a fertőtlenítő szaga, ami belém ivódott. A kezem a köpenyem alatt, a bugyi szélén, és a sietség, ami felgyorsítja a mozdulatokat. Az ujjaim körkörösen a csiklóm körül, aztán beljebb, ahogy a nedvesség összegyűlik, benyúlok a pinámna és ujjazom magam és a másik kezem a szám elé, hogy ne hallják. A vízcsapot nyitva hagytam, hogy elnyomja a hangot. A térdem remegett, a fejem hátrahanyatlott a csempén, és amikor eljött a kielégülés, a lábam úgy elgyengült, hogy le kellett ülnöm a WC-tartályra, és várnom kellett, míg a szívverésem lassul, hogy mint aki jól végezte dolgát mehessek a betegek közé pina nedves ujjammal még a fertőtlenítő le nem. Marta róla.
A raktár a műtősblokk mögött. A polcok között szűk a hely, a fertőtlenítő szaga mindent elnyom, és én a falnak támaszkodva, a köpenyem alatt, csendben simogatom magam, mert a folyosón mindig léptek kopognak. A félig nyitott ajtón beszűrődő fény, a kezem a nadrágomban, az ujjaim sietősen ujjazzák a pinám, simogatják a csiklóm. És a. picinek. Tartott melleim, mert tudom, hogy bármelyik pillanatban valaki bejöhet. A vékony, papírszerű köpeny szövete a hátamon, ahogy a falhoz simulok, a hideg fém a polcokon, ahogy a másik kezemmel amivel eddig a melleim simogattam megkapaszkodom. Amikor eljött a gyönyör, a lábam remegett és pár másodpercig csak álltam, a fejem a polcnak döntve, a levegőt visszatartva.
A kórház parkolójában, az autóban, az anyósülésen, az ablakot résnyire nyitva. A rádió szólt, a kesztyűtartóban egy csomag zsebkendő, és azon a nyáron ez volt a legközelebbi dolog a nyugalomhoz. A nadrágom bokáig lehúzva, a lábam szétvetve, a combom belső felén az éjszakai hold fénye. Az ujjaim lassabban mozogtk magamba, élvezve, hogy nincs sietség, hogy senki nem vár, hogy a műszaknak még nincs vége, de ez a tíz perc az enyém. A visszapillantó tükörben a saját arcom undorítónak tűnt, ahogy élvezkedem. Magammal, a szám nyitva, és inkább a szemem lecsukva. Amikor eljött pillanat a kielégüléssel, az egész testem megfeszült, aztán elernyedt, és a fejem a fejtámlának dőlt, a kezem még ott pihent a combomon.
A kolesz szobábán, ahol rajtam kívül még három lány aludt, egyszer arra ébredtem, hogy az egyikük magának csinálja. A paplan alatt, halkan, de a csendben minden hang felerősödött. Én meg hallgattam, izgultam fel rá, és alig vártam, hogy a szuszogása egyenletessé váljon, hogy én is magamhoz tudjak nyúlni.
Elképzeltem, mit csinált a paplan alatt a másik lány. Nagy mellű, testes lány volt – a mellei a hátán is látszottak amikor nem. Feküdt, de akkor ahogy a paplan alatt megmozdult. Elképzeltem, ahogy a keze a bugyijában, az ujjai lassan, ahogy a combját széttolja, ahogy a szeme lecsukódik. Próbáltam én is azon gondolat árnyékán csinálni magamnak. Ujjazva magam, a cicim fogdosva, a takaró alatt, csendben. A kielégülés után jött azonnal a mély alvás és a gyötrő álom.
Álmomban a jóvágású főorvost láttam, ahogy a főnővér feleségével szeretkezik. A teste fölötte, a nagy lófasz fasza szinte szétszakította pinát. Ütemesen dugta a nő szemei felakadva sóvárogtak a folyamatos kéjben, hogy soha nelegyen vége, de aztán megfordultak, és a felesége lovagolt rajta. A nagy mellei meg-megremegtek, ahogy a férfi keze rájuk simult, nyomta, húzta, csavarta őket. A selymes ágynemű ráncokba szaladt alattuk, a nő haja szétterült a férje arcán, és én mindezt kívülről néztem, mintha egy üvegen keresztül látnék be valaki más életébe.
Aztán ahogy ott álltam az álom szélén, hirtelen a saját testemre figyeltem. A kis melleimre. Ahogy a nőé ott ringott, telt és magabiztos, én arra gondoltam: én ezt sosem fogom így tudni. Mindig is kisebbségi érzéssel voltam miattuk, a kis buci szerű dudorjaim iránt és inkább magamba zárkóztam. A koleszban, az öltözőben, a strandon – mindig volt valami mozdulat, amivel eltakartam magam, valami szög, amiből nem látszott, hogy szinte alig van ott, ami egy nőnél "kell".
Az álomban a férfi keze a nő mellén pihent, és én éreztem, ahogy a sajátom alatt megfeszül valami. A vágy és a szégyen egyszerre. Aztán felébredtem, és a paplan alatt a kezem a mellemre simult – mintha ellenőrizném, hogy tényleg az enyémek-e.
És ekkor hetek óta először villant be a fejembe, hogy magammal, a testemmel nem foglalkozom... na nem mintha hiányozna, de mégis. Gondoltam egyet. A nyakamból a sztetoszkópot, a mappámat és a céges telefonomat a nővérpultra tettem – ezzel adtam tudtára a többieknek, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem kell keresni, zavarni. Irány le a pincébe.
Vagy két kamerába benéztem, mint akinek lelkiismeret-furdalása van, mint aki bűnt megy elkövetni munkaidőben... ja nem, én most ingyen dolgozom, hogy majd soha napján lecsúsztassam. Be a raktárba. A köpenyem kigomboltam, a fehér orvosi pólóm és a melltartóm a nyakamba toltam, az orvosi nadrágom a bugyival a bokámon, és feküdtem a földön lévő matracra.
A matrac hűvös volt a hátamnak, a takarítószerek szaga megülte a levegőt, és a pince csendjében minden apró nesz felerősödött. Először csak feküdtem, hagytam, hogy a testem megnyugodjon, hogy a hetek feszültsége lassan kiáramoljon a tagjaimból. Aztán a kezem lassan, szinte óvatosan indult el – végig a hasamon, a combom belső felén, aztán feljebb. A bőröm alatt megfeszült valami, amit rég nem éreztem.
A melltartóm még mindig a nyakamban volt, a melleim szabadon. A tenyerem rájuk simult, a hüvelykujjam lassan körözött a bimbómon, aztán a másik kezem ujjai is feljebb vándoroltak, a pinámhoz. A csiklóm körül az ujjaim körkörösen mozdultak, ahogy a nedvesség lassan összegyűlt. A csendben hallottam a saját lélegzetem, ahogy egyre gyorsabb lett, és a testem apró remegéseit, ahogy a feszültség gyűlt bennem.
Aztán az ujjaim beljebb merészkedtek a pinámba, lassan, aztán egyre biztosabban – előbb egy, majd kettő, végül könnyedén a harmadik is. A másik kezem a melleimen pihent, a tenyerem alatt éreztem a szívverésem, ahogy felgyorsult. A matrac nyikordult egy kicsit, ahogy megmozdultam, és én hirtelen megdermedtem – de a csendben nem jött semmi. Csak a saját lélegzetem, a saját mozdulataim, és a hetek óta először érzett szabadság.
Visszatértem. Az ujjaim ritmusa felgyorsult, a testem minden porcikája remegett a közelgő kéjt várva. A melleimet szorítottam, a tenyerem alatt a bőröm forró lett, és amikor már szinte eljött a várva várt érzés, a visszafojtott gyönyör egy élvezetes sikoly közeledte, a lábam elernyedt, a fejem hátrahanyatlott a matracon, és tudtam, hamarosan élvezek.
Valami neszt hallottam abban a pillanatban. De nem hagytam abba, mert elszáll a varázs. A szempilláim résén át láttam Rózsa fejét az egyik polc mögül, ahogy néz. Nem érdekelt. Ha pofázik, kirúgatom, de tudtam, hogy nem fog. Nem kapkodtam, inkább valami belső kényszer hatására látványosabban csináltam, kiindulva az egyetemi lány önmagamból, mennyire izgatta, mikor tudta, hogy hallgatják, ahogy kényeztetem a testemet, és egyben a lelkem kielégülését is megadom. Ezen gondolatok után élveztem önfeledten, elfojtott nyögések, csendes sikolyok közepette. Kicsit pihegtem. Rózsa feje még ott volt... talán.
Felöltöztem, felálltam, és ekkor nyílt és csukódott az ajtó. Rózsa kivörösödve, de azt mutatva, hogy a sietségtől ilyen az arca, lépett a matracához.
– Csak a fülesemért jöttem.
Kicsit megnyugodtam: lehet, csak képzelegtem, nem is utal rá semmi, hogy itt lett volna. De ez a hiú ábránd rögtön kútba veszett. Rózsa hirtelen mozdulattal, fiatalos lendülettel már előttem is volt. Megfogta a jobb csuklóm, amivel magam kényeztettem, a szájához emelte a kezem, amivel dugtam magam, és a három ujjamat ami tövig bennem járt kéjesen a szájába vette. Áhítatos, kéjes pillantással nézett a szemembe, még élvezettel szopta a kéjnedves ujjaimat, szívta, nyalta, mintha egy fasz lenne. Az egész egy pár másodperc volt, mégis végtelennek tűnt. Majd amilyen gyorsan jött, úgy is ment ki, szó nélkül – Rózsa kételyt nem hagyva afelől, hogy nem csak képzeltem a fejét a polc mögött.
Ezután a nap után valami huncut nézésekkel néztünk egymásra. Én tudtam, hogy látta, és ő is tudta – hiszen tudtomra adta azzal a még most is izgató ujjszopással. Tudta, hogy én is láttam, ahogy néz. Valami belső huncutság volt abban a nézésben, olyan, hogy tudja a titkomat, amit ha kell, a halálba is magával visz, nem él vissza vele.
Közben sikerült a vezetőségnek egy új doktort átcsábítania, és közben letelt a három hónap is. A rend helyreállt. Az osztályvezető főorvos lett ismét – már papíron is – a góré, én beálltam a sorba adjunktus orvosként. De a kollégák, a nővérek, az összes személyzet, akinek a főnöke voltam – még a konyhások, a betegszállítók, rendészek is –, mindig a főnöküknek tekintettek, és ennek hangot is adtak. Igaz, csak a főorvos háta mögött. Kivétel Zoli, aki Rózsa szerint fülig szerelmes belém, és a főorvostól kérte, hogy dolgozhasson továbbra is velem, mert úgy érzi, én vagyok az, akitől tanulhat – hiszen a nefrológia, ami az erősségem volt, őt is vonzza.
Itta főorvos – Attila akit a dokik között csak Ittának becéznek – felhúzott szemekkel nézett a rezidensre.
– Mit képzel?
– Figyelj, Itta! Én is megkedveltem Zolit, és szívesen dolgozom vele. Persze nem teljesen sajátítom ki magamnak, hiszen tőled és mástól is sokat tud tanulni.
– Lillaaaa... ha a gimibe besikerült volna, ekkor a fiad lenne.
– Elmész te a picsába, bazd meg. Nem azért, mert fiatal, nem azért, mert nem jóképű, de eszem ágában sincs... még a piszkos gondolatod szerint cselekednem sem, hogy fűvel-fával basszak. Ha meg igen... ahhoz sincs közöd... közölném Katiékkal meg a HR-rel. De most nekem a létra miatt a felfelé kellene nyalnom... De ne örülj, felfelé sem nyalok, baszok egy titulus miatt.
Röhögtünk. Zoli meg pirult, a földet nézte, a pillanatnyi laza beszélgetést hallgatva. Majd hirtelen ismét rendes kerékvágásba visszatérve a főorvos közölte:
– Szól fent, hogy Zolit írják a nevedre és ez is jó pont a főorvosi titulusodhoz. – - fordult volna el, de még rúgott belém egyt – Ja, és amúgy sem vágyok egy ilyen kis feltörekvő nőcire a feleségem mellett.
Végre a vesebetegeimmel foglalkozhattam, mind az osztályon, mind az álomáson. Volt beteg, akit kezdetben én szúrtam meg, mert a nővérek féltek a fisztulától – na meg könnyebb a nyaki kanüllel dializálni –, de rájöttek: ha én, a csitri beképzelt picsa, a laza doktornő, mégis kedves és nagytudású, meg tudom szúrni, akkor ők is.
Zoli tényleg rajonghatott értem. Ha tehette volna, a vécére is velem jött volna. Nagy sokára megértette, hogy saját maga miatt is kell más orvosokkal kommunikálnia, így ideiglenesen és/vagy látszólag lekattant rólam.
Csütörtök délután háromkor Rózsa a folyosó sarkában magába roskadtan sírt. Éva jött a nővérpulthoz, ahol éppen gyógyszert írtam fel a felhőbe egy ma elbocsátott betegnek, Zoli meg mellettem a zárójelentését csinálta a nevemben.
– Rózsának mi baja? – böktem a fejemmel a folyosó vége felé.
– Meghalt az apukája – mondta foghéjről.
Én elgondolkodva indultam a felé a titkán gondolkozva. Nem klaffol. Nem örömtáncot jár, hanem sír, tudva, mit tett vele az apja.
– Mi van, Rózsa? – fogtam meg anyáskodva a vállát.
– Az apám... – nézett fel, de magam is megdöbbentem a szemében villódzó fényektől. Düh, félelem és pici mosoly.
– Gyere be a szobámba – húztam az alkarjánál fogva abba a kis lyukba, amiben egy kis íróasztal, egy forgószék nekem, szembe egy a betegnek, hozzátartozónak, és egy szekrény orvosi könyvekkel. Az ajtó kívülről kulccsal nyílt, ami nekem és a biztiknek volt csak. Beléptünk, és Rózsa az ajtónak támaszkodott, a kék takarítóköténye ferdén állt rajta. Látszott a melltartója, de nem igazán érdekelte, ahogy engem sem.
– Ha jelent valamit... őszinte részvétem. Akarsz róla beszélni?
Ekkor tört ki Rózsából. Hogy amég nem. Erőszakoskodott vele, nagyon jól megvoltak, de utána már csak az undor, amikor baszta, szopatta az anyja meg csak nézte a fotelból. Minden alkalommal okádhatnékja volt mindkettőjüktől. Most mégis a halála egyfajta hiány, de egyfajta bosszú is a jó Istentől – hiszen egy hétig kínok között élt, a mája szétróbbanásáig az ital miatt.
Ahogy ezt mondta, azonnal beugrott az orvosi kép: a májcirrózis végső stádiuma, a hasűri vérzés, a hepatikus encephalopathia, a megkínzott test, ami már nem tud mást, csak feladni. És közben – bevallotta – valami kéjes érzés is átfutott rajta, hogy nincs tovább. Hogy az az ember, aki tönkretette őt, most már nem tud többet tenni. Hogy az anyja is szopja le a falu összes pasiját, hogy életben maradjon, hiszen csak ahhoz ért.
Rózsa hirtelen a nyakamba csimpaszkodott és sírt. Nem tudtam eldönteni, ez fájdalom vagy öröm sírása, de nem is érdekelt. Simogattam a haját, a hátát, ahogy a kezem a kék köpeny alatt a vállán pihent, és éreztem, ahogy a teste rázkódik.
Aztán egyszer csak annyira távolodott el, hogy az arcomba nézhessen. A szemében még mindig ott villódzott az a furcsa fény – düh, félelem és valami pici mosoly. A tekintete végigfutott az arcomon, mintha keresne valamit, mintha eldöntené, megteszi-e. Én meg csak álltam, a kezem még mindig a hátán, és hirtelen éreztem, ahogy a levegő megváltozik közöttünk.
Aztán a száját a számnak feszítette.
Először csak egy pillanat volt – a bőr a bőrön, a száj szélén, mintha véletlen lenne. De aztán megmozdult, és a csók lassan, óvatosan mélyült el. Az ajkai puhák voltak, mégis határozottak, ahogy az enyémekre simultak. Éreztem a lélegzetét az arcomon, a kezét, ahogy a köpenyem alatt a derekamra csúszott, és a teste melegét, ahogy közelebb húzódott.
A szám engedett, és ő beljebb merészkedett – lassan, mintha kérdezne, mintha várná, hogy ellökjem. De én nem löktem el. A kezem a hajába csúszott, az ujjaim a tincsei közé, és éreztem, ahogy a másik kezemmel a derekánál fogva magamhoz húzom. A csók egyre biztosabb lett, a nyelvek találkoztak, és a szoba csendjében csak a lélegzetünk hallatszott.
Nem tudtam ellökni, pofon vágni. Nem tudtam – hiszen lehet, így fejezik ki a fájdalmukat azon etnikumok, és bevallom, nem is volt olyan rossz érzés. A szája íze a só és a sírás kesernyés keveréke volt, a teste pedig úgy simult hozzám, mintha már régóta várta volna ezt a pillanatot.
Aztán lassan elváltunk. A homlokunk még egy pillanatig összeért, a lélegzetünk összekeveredett, és én éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Rózsa kinyitotta a szemét, és abban a pillanatban már nem volt sem düh, sem félelem – csak valami mély, kimondatlan kérdés.
Be akarsz kuckózni pár napig hozzám? – kérdeztem. Ő csak bólintott. A csókról nem szóltunk – talán olyan volt, mint a maszturbálásom után az a nézés. Kimondatlan, de ott van.
Elővettem a telefonomat, és Tündit, a takarítók főnökét hívtam.
– Szia, Tündi. Rózsa apukája meghalt. Kéne neki pár nap szabi, csúsztatás.
Tündi azt mondta, majd felhívja Rózsát, és természetesen, amíg helyre jön, maradjon... maradjon, ahol meghúzza magát. Tudta, hogy Tündi nincs otthon, így mondtam neki: pár napig meghúzhatja nálam magát. Tündi köszönte, és mondta, mára bejön ő helyette, utána már tud embert adni.
Ezután mentem Ittához. Kopogtam, és felvázoltam a helyzetet. Tudta a jóban létemről, elmondtam, hogy volt, hogy a takarítóraktárban aludtam egy keveset, és közöltem vele: nincs köztünk semmi olyan, amire ő gondol. Persze nehezen, de tud kedd-szerdáig nélkülözni, ha úgy gondolom, de a szerdai ügyeletet vinnem kell.
Így, mivel kocsival mentem, gyorsan, csendesen haladtunk. A lakásomban a folyosón már ugrott is a nyakamba, és puszilgatott őrült módjára, majd elcsendesedett, és csókolózni kezdtünk, egyre érzékibben.
A szája először csak a szám szélét érintette, aztán megnyílt, és lassan, mélyen magába húzott. A keze a nyakamba csúszott, az ujjai a tarkómon pihentek, és éreztem, ahogy a teste hozzám simul – a széles csípője, a puha melle a mellkasomnak feszül. A folyosó hűvös levegője és a szánk melege egyszerre volt ott, és én hirtelen nem tudtam, hol a lent, hol a fent.
Megfordult velem a világ. Nem tudtam, meddig tart, és nem is érdekelt. Tudtam, kivel csókolózom – tudtam, hogy nem rossz. Tudtam, hogy nem zavar a képzelgés, vajon milyen lehet, mikor filmekben láttam két nőt csókolózni. És tudtam, hogy nem is olyan rossz. Talán, hogy már vagy négy hónapja nem csókolóztam, nem volt intimitás más emberrel, csak magammal – és ez most minden eddigi gondolkodásmódomat felforgatta.
A kezem a derekára csúszott, az ujjaim a ruhája alá, a bőrére. Ő a szám sarkába mosolygott, aztán visszatért, és a csók lassabb lett, elmélyültebb, mintha most már nem sietnénk sehova. A lakás csendjében csak a lélegzetünk hallatszott, és én éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog – de már nem a félelemtől.
Csak egyre mélyülő bizonytalanság. Ha nem a saját lakásomon lettünk volna, most elszaladok – de valami mégis itt tartott. Az ember, aki most éppen egy nő. Aki úgy csókol, mint eddig senki. Aki bevallása és papírjai szerint tanulatlan, mégis művelt, intelligens és emberi. Akinek az élettel szemben semmi kilátása nincs. Nincsenek szülei, nincs lakása, nincs csak a fizetése, ami élni kevés, de meghalni sok. És ez az ember az, akit ölelek, aki érzéseket mutat felém. Akinek nem a pénzem, nem a beosztásom számít, hanem az, akit megismert sok hónap óta.
Még csókolóztunk, és a felfokozott szexuális érzések alatt ezen gondolkodtam. Észre sem vettem, mikor lett Rózsa meztelen. Levetkőzte a gátlásait – és fura módon a takarítóraktárban sokat láttam, láthattam, de nem néztem a testét, se felöltözve, se ruha nélkül. Most viszont már néztem a tárulkozását, mintha azt mutatná, ahogy két lépést hátra lép: nézz meg, ez vagyok. Ez egy cigány takarítólány, aki kiváltott belőled olyat, amit már régen ember nem, de talán soha sem.
A haja fekete, sűrű, vállig érő, most kicsit kócosan a csók után. Az arca gömbölyű, a bőre barna, a szeme sötét, élénk – most épp figyel, vár. A nyaka vékony, a válla keskeny, de a karjai izmosak a munkától, a vénák a bőre alatt kidudorodva rajzolódnak ki a felfokozotságától.
A mellei nagyok, telt, súlyos mellek, ahogy a szűk póló alatt is látszott, most szabadon nehezednek a mellkasára, a bimbók sötétek, kicsit megnyúltak. A hasa sima, lapos, a dereka keskeny, aztán hirtelen szélesedik a csípője – széles, telt csípő, amit a munkásnadrág eddig eltakart. A feneke nagy, gömbölyű, feszes, a combjai vastagok, erősek, a lábai izmosak a lépcsőzéstől.
A szeméremszőrzete sötét, dús, vágatlan – nem borotvált, nem formázott, csak úgy van, ahogy a természet adta. A bőrén apró hegek – a kezén, a karján munkássebek, a combján egy régi forradás. A bokája kicsit széles, erős, a lábfeje lapos, a lábujjai rövidek, egyenesek. A körmei tiszták, rövidekre vágva, festés nélkül. Ahogy ott áll, hátralépve, hogy lássam, a tekintetében nincs szégyen – csak az a furcsa, kérdező bátorság: nézz meg, ez vagyok.
Valami furcsa késztetés hatására, mint még soha nem tettem, elkezdtem levetkőzni. A ruháimmal együtt az eddig bennem lüktető gátlásaimat is, amit kisgyerekkorom óta sulykolt belém mindenki. A szüleim, a tanárnőim, a pap, az életben szinte minden ember – hogy legyek gátlásos, legyek szemérmes, visszafogott, és hetero. És most már nem akarok ennek a dogmának, elvárásnak megfelelni. Ember akarok lenni, egy nem nélküli ember, aki érez, aki szeretve van – és ezt bizonyítani akarom, nem csak magamnak, hanem neki is. Hogy a ruháimmal, a gátlásaimmal együtt levetkőzöm a külvilág rám aggatott jellemzőit. Csak egy ember akarok lenni, aki meztelenül jött a világra.
A blúzom gombjai lassan nyíltak. Az anyag a vállamról lecsúszott, és a hűvös levegő a bőrömhöz ért – a nyakamhoz, a kulcscsontomhoz, a mellkasom felső vonalához. A blúz a padlóra hullott, és én éreztem, ahogy a vállaim kibontakoznak, mintha egy régi páncél esett volna le. A gátlás, hogy szabadon állhatok, hogy nem kell behúzott vállal járnom.
A melltartóm pántjai a vállamról csúsztak le, a kapocs a hátamon kattant. A melltartó elengedte a melleimet, és én éreztem, ahogy a súlyuk szabadon nehezedik, ahogy a bimbóim a levegőhöz érnek. Ez a kis mell, amit mindig szégyelltem – most nem takartam el. Nem húztam össze a karjaimat, nem fordultam el. Itt van, ez az enyém, és nem kérek bocsánatot érte.
A nadrágom cipzárja lecsúszott, az anyag a csípőmről a combomra simult, aztán a bokámig ért. Kiléptem belőle, és a lábam szabadon állt – a vastag combom, az U-láb, amit annyiszor el akartam rejteni. A bugyi utolsóként csúszott le, és én éreztem, ahogy a levegő a legbelsőbb részemhez is elér. A szeméremszőrzetem, a hasam, a combom köze – minden, amit eddig csak a fürdőszoba magányában láttam, most itt van, és nem takarom el.
Meztelenül álltam. A bőröm minden pontja a levegőn volt – a nyakam, a melleim, a hasam, a combom, a térdem, a bokám, a lábfejem. A testsúlyom, a pici pocakom, a kis melleim, a gömbölyű pofám – minden, amit a világ valaha kritizált vagy elvárt, most ott volt, és én nem húztam össze magam.
Rózsa nézett. Nem a testemet látta – vagy nem csak azt. Azt látta, ahogy levetkőzöm a gátlásaimat, a szégyent, az elvárásokat. És ahogy ott álltam, meztelenül, először éreztem, hogy nem vagyok kisebb, nem vagyok kevesebb. Csak ember vagyok, aki meztelenül jött a világra, és most újra az van.
Rózsa hozzám lépett. A teste a testemhez simult, a mellei a mellkasomnak feszültek, a keze a derekamra csúszott. Egy ölelésbe simultunk, és a csók előtt a számba lehelte:
– Köszönöm.
Nem voltak szavak, csak az érzéki csók és a testek melegének keveréke. Hirtelen én, a tanult, elismert, talán tisztelt és nagytudásúnak tartott adjunktus asszony nem tudtam, hogyan tovább. Nem tudtam a túljátszott pornókban látott leszbikus jeleneteket átírni magamra, magunkra. Mint még soha – se tanulásban, se munkában, de akár a szexben sem – nem blokkoltam le. Nem volt ez az érzésem, hogy ne tudom, mit tegyek, mit kellene tennem, hogyan tovább. Ezt érezte Rózsa is. A csók közben a számba lehelte:
– Engedd el magad, irányítok, még rá nem érzel.
És én elengedtem. A folyosó padlószőnyegén álltunk, a lakás csendjében, és Rózsa keze lassan elindult – a hátamon lefelé, a derekam ívén, aztán a csípőmön. Nem sietett. Minden mozdulatnál megállt egy pillanatra, mintha kérdezne, mintha várná, hogy jelezzem, jó-e. A keze a combomra csúszott, a bőrömön a szőnyeg durva szövetének ellentéte, és én éreztem, ahogy a testem válaszol – a bőröm alatt megfeszült valami, amit rég nem éreztem.
Aztán a keze tovább merészkedett, és én hirtelen nem tudtam, hova tegyem a saját kezem. Nem tudtam, mit kellene csinálnom – de Rózsa nem várta el, hogy tudjam. A tenyerét a hasamra simította, a másik kezével a tarkómat tartotta, és a csók lassú, mély ritmusban vezetett. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ahogy a levegő elakad a torkomban, és ahogy a bizonytalanság lassan átadja a helyét valami másnak – valami mély, bizsergető várakozásnak.
A szőnyeg a hátamon, ahogy Rózsa lassan lefektetett. A plafon, a lámpa fénye, és ő fölöttem – a sötét haja, a figyelő szeme, a keze, ami most már biztosabban mozdult. Nem tudtam, mi következik, és először éreztem, hogy ez nem is baj. Hogy most nem nekem kell tudnom. Hogy most vezetnek.
A gömbölyű arcomat végigpuszilta. A füleimbe súgott valamit, a szavak nem is számítottak, csak a lehelete. Aztán a nyakamhoz ért, a kulcscsontomhoz, a dekoltázsomhoz – lassan, mintha minden pontot meg akarna jegyezni. A melleimhez érve megállt. Fekve még kisebbnek tűntek, mint állva, de ő nem sietett. A számba vette az egyik bimbóm, és nem harapta, mint a férfiak – érzékien nyalta, a másikat a tenyerében tartotta, simogatta, ényhén nyomta. Nem gyúrta, nem gyömöszölte, mint a pék a kenyértésztát. Tartotta, mintha törődne vele.
Már ebbe belevesztem. Olyan jól csinálta, olyan érzékien, olyan figyelemmel kényeztetett, hogy a tanultakból sem gondoltam volna, hogy ezt így is lehet. Lassan haladt a pocakomra, az oldalaimra, a köldökömhöz. A köldököm körül körözött, aztán megcsókolta, mintha az is egy fontos pont lenne. A szőrzetemhez érve megállt egy pillanatra, és éreztem, ahogy a lehelete a bőrömön végigfut.
A szőrzetem félre simította, hogy a punci kitárulkozzon, de a nedvesség így is csillogott a szőrszálakon az izgalmamtól. Rózsa odahajolt, és az alsó ajkaimmal csókolózott – lágyan, lassan, mintha csak kóstolgatna, ízlelgetne. Nyalt mint egy fagyit, majd a nyelve mélyebbre merészkedett, és rátalált pinám belsejére, kint pedig a csiklómra. Nyalta, közben az ujjai már bennem voltak, és lassan, ritmikusan mozdultak – úgy, ahogy egy férfi a faszával szokott, de mégis egészen másképp. Olybá tűnt mint egy baszás, de mégsem ez finomadd ás a saját maszturbálásomtól is izgalmasabb volt. Kezdtem azt érezni egy profi foglalkozik velem, kezdtem rájönni Rózsa talán ebben a tudományban egy professzor. Végtelennek tűnő játékba kezdett a pinámmal.
A virágos mezőre repített. A gyomromból kiszakadt pillangók cirógatását éreztem, ahogy a nyelve és az ujjai együtt mozdultak – nem sietve, nem kapkodva, hanem úgy, mintha az egész testem egy hangszer lenne, és ő tudná, melyik húrt kell megérinteni. Hihetetlen gyorsasággal épült bennem a gyönyör homok piramisa, amit masszívnak gondoltam – de ahogy egy kéj hullám elért, egy végtelennek tűnő orgazmussal elmosta, és én megsemmisülve feküdtem Rózsa testének takarásában, védelmében.
Még nem tudtam, hogyan – csak azt, hogy ezt viszonoznom kell. A kielégülésem a testemből minden erőt kivett. Visszagondolva, még soha nem volt ennyire intenzív az orgazmusom. A testem minden porcikája mozgott, az izmaim görcsösen feszültek, légszomjam lett, majd a hirtelen beszívott levegő egy újabb hullám következtében belém szorult, és hirtelen szakadt ki az elhasznált levegő hörögve, nyögésekbe, sikolyokba csapva. Könnyem folyt – a szépség könnyei voltak, a háláé, és valami másé: valaki elkezdett irányítani, hogy és mit csináljak egy másik női testtel.
És én hagytam. A testem elernyedt a szőnyegen, a lélegzetem lassan visszatért, és a könnyekkel együtt valami mély, addig ismeretlen nyugalom áradt szét bennem. Rózsa ott feküdt mellettem, a keze még mindig a hasamon pihent, és én először éreztem, hogy most nem nekem kell tudnom, mit kell tenni. Most én következem – de már nem a régi, gátlásos, mindent kontrolláló énem, hanem valaki, aki hagyja, hogy vezessék.
A kezem lassan felemelkedett, és először csak a vállához értem. A bőre meleg volt, a lélegzete egyenletes. Nem tudtam, mit kellene tennem, de valami mélyebb ösztön vezetett – a kezem a mellkasára csúszott, aztán lejjebb, és ahogy hozzáértem, éreztem, ahogy a teste válaszol. Nem volt terv, nem volt technika – csak én és ő, és a bizalom, hogy most én vezetek, ahogy ő vezetett engem.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1