Harangjáték

I. rész
A neten ismerkedtem meg Vele... Kedves volt hozzám, megértő, és nagyon finoman, nagyon kesztyűs kézzel nyúlt a gondjaimhoz – bajaimhoz, jó volt vele kitárgyalni emilen keresztül a kényes dolgokat, az enyémeket, aztán az idő múlt, lassan az övéit is. Aztán találkoztunk is, és mire elváltunk, rádöbbentem: többet jelent nekem, mint szeretném, mint vártam volna.
A lelki társban megláttam a Férfit is. Próbáltam titkolni egy ideig, aztán rájöttem: tabuk nélkül sokkal egyszerűbb beszélgetni, így hát ezt is elmondtam neki.
Szereti a feleségét... Én is szeretem a férjemet... Egyikőnk sem akar kilépni a kapcsolatából, és egyikőnk sem híve a futó kapcsolatoknak.
Amikor személyesen is találkozhattunk, az mindig futó félóra volt, séta az utcán, esetleg elbújva egy kisebb eldugott boxában...
Talán mindketten többre vágytunk, de nem mertünk tenni érte semmit sem: nem mozdulhatott meg a kezünk egymás felé, mert erősen megkötötte a házassági fogadalmunk...
És mégis, mindketten éheztünk valami újra, valami közösre, ami csak a miénk...
Annyira vártam már, hogy újra találkozzunk... Hányadszor is...? Talán ötödször, hetedszer... Szeretem a páratlan számokat. Valami különleges van bennük... Azt hiszem, igen, hetedszer... Prímszám... Jó jel...
A férjem ma vidéken dolgozik, az ő felesége pedig külföldön van. Mindketten megengedhetünk egy hosszabb találkozót magunknak, egymásnak – mindkettőnknek.
Már nagyon várom.
A Margit – szigetre megyünk. Meleg is van, jó lesz ott az árnyas fák között bóklászni... Meg hát hétköznap van, nem lesznek sokan, és talán még a kezemet is meg meri majd fogni, anélkül, hogy lopva körülpillantana: nem lát-e valaki bennünket. És milyen jó lesz időkorlátok nélkül beszélgetni: mindenről, és most végre nem levélben, és nem telefonon, és nem röpke félórára, hanem úgy, hogy figyelhetem is Őt, mert nagyon fontosak az arcának rezdülései, belenézhetek a szemeibe (ó igen, azok a gyönyörű szemek, amiben olyan nagyon – nagyon el lehetne merülni), a mozdulatai – mind egy – egy apró súgás az érzékszerveimnek az ő gondolatairól, érzéseiről...
Már messziről megláttam, ahogy ott álldogált a szökőkút előtt... Mögötte glóriaként ragyogott a szivárvány, ő pedig erről tudomást sem véve nézelődött – nem tudta, honnan érkezem majd. Hát megleptem.
Mögéléptem, és befogtam a szemét...
– Óóóóó... Ööööö...
(Aha. Értem. Attól tart, hogy esetleg nem én vagyok, hanem valami ismerőse... )