A+ A-

Harangjáték

I. rész
A neten ismerkedtem meg Vele... Kedves volt hozzám, megértő, és nagyon finoman, nagyon kesztyűs kézzel nyúlt a gondjaimhoz - bajaimhoz, jó volt vele kitárgyalni emilen keresztül a kényes dolgokat, az enyémeket, aztán az idő múlt, lassan az övéit is. Aztán találkoztunk is, és mire elváltunk, rádöbbentem: többet jelent nekem, mint szeretném, mint vártam volna.
A lelki társban megláttam a Férfit is. Próbáltam titkolni egy ideig, aztán rájöttem: tabuk nélkül sokkal egyszerűbb beszélgetni, így hát ezt is elmondtam neki.
Szereti a feleségét... Én is szeretem a férjemet... Egyikőnk sem akar kilépni a kapcsolatából, és egyikőnk sem híve a futó kapcsolatoknak.
Amikor személyesen is találkozhattunk, az mindig futó félóra volt, séta az utcán, esetleg elbújva egy kisebb söröző eldugott boxában...
Talán mindketten többre vágytunk, de nem mertünk tenni érte semmit sem: nem mozdulhatott meg a kezünk egymás felé, mert erősen megkötötte a házassági fogadalmunk...
És mégis, mindketten éheztünk valami újra, valami közösre, ami csak a miénk...
Annyira vártam már, hogy újra találkozzunk... Hányadszor is...? Talán ötödször, hetedszer... Szeretem a páratlan számokat. Valami különleges van bennük... Azt hiszem, igen, hetedszer... Prímszám... Jó jel...
A férjem ma vidéken dolgozik, az ő felesége pedig külföldön van. Mindketten megengedhetünk egy hosszabb találkozót magunknak, egymásnak - mindkettőnknek.
Már nagyon várom.
A Margit - szigetre megyünk. Meleg is van, jó lesz ott az árnyas fák között bóklászni... Meg hát hétköznap van, nem lesznek sokan, és talán még a kezemet is meg meri majd fogni, anélkül, hogy lopva körülpillantana: nem lát - e valaki bennünket. És milyen jó lesz időkorlátok nélkül beszélgetni: mindenről, és most végre nem levélben, és nem telefonon, és nem röpke félórára, hanem úgy, hogy figyelhetem is Őt, mert nagyon fontosak az arcának rezdülései, belenézhetek a szemeibe (ó igen, azok a gyönyörű szemek, amiben olyan nagyon - nagyon el lehetne merülni), a mozdulatai - mind egy - egy apró súgás az érzékszerveimnek az ő gondolatairól, érzéseiről...
Már messziről megláttam, ahogy ott álldogált a szökőkút előtt... Mögötte glóriaként ragyogott a szivárvány, ő pedig erről tudomást sem véve nézelődött - nem tudta, honnan érkezem majd. Hát megleptem.
Mögéléptem, és befogtam a szemét...
- Óóóóó... Ööööö...
(Aha. Értem. Attól tart, hogy esetleg nem én vagyok, hanem valami ismerőse...)
Elengedtem, de közben lesiklott kezem az arcára, és a borostáin keresztül (de édes - érdes ciróka), a nyakán át, a fülei alatt húztam vissza a kezemet. Mielőtt megfordult volna, még láttam, érezhettem a borzongást a bőrén...
Rám nézett, elnevette magát, és megölelt.
- Te, kedves, te... Szabad így megijeszteni engem?!
És ahogy egy pillanatra belefúrta arcát a hajamba, valahogy úgy éreztem, hogy az eddigi visszafogott, baráti ölelés most valahogy más... közelebbi... intimebb, mint eddig bármikor...
Sőt... ha nagyon figyeltem, észrevehettem azt is, hogy valami igen jelentősen nyomódik az ágyékomhoz - nagyon finoman, nagyon gyengéden, de nagyon - nagyon 'szabad - e vajon nekem' hangsúllyal...
Aztán elvált tőlem (máris mennyire hiányzott a teste melege!), és egymástól tisztes távolságban sétálni kezdtünk.
Nehezen melegedtünk bele a mondandónkba: így van ez, ha többet levelezünk és többet beszélünk telefonon, mint személyesen... Aztán ahogy a lábaink vittek minket, egyre messzebb kerülve a sétálgató emberektől, úgy kerültünk lélekben újra közelebb és közelebb egymáshoz. Egyre fesztelenebbül beszélgettünk, egyre többször mertünk egymásra nézni, és egyre többször nevettünk.
Aztán egy teljesen elhagyatott, elhanyagolt ösvényre értünk, és annyira elmerültünk egymásban, és a mondandónkban, hogy szinte megijedtünk, amikor felriasztott madarakként két tini ugrott ki egy bokor mögül, viháncolva, nevetgélve - mint mi - , és kézen fogva elszaladtak abba az irányba, amerről mi jöttünk. Utánuk néztünk, aztán előre, és megláttuk, hogy a kis ösvény pár lépéssel arrébb véget ér. Ahogy ott álltunk, egymással szemben, de tisztes távolságra egymástól, elszégyelltem magam... Annyira szerettem volna a fiatalok helyében lenni, annyira szerettem volna bebújni a bokor mögé, megnézni, mi az, amitől ilyen nagyon boldog, vidám lehet két ember, és annyira, de annyira szerettem volna Vele... Kínomban a földet rugdaltam a cipőmmel, és nem mertem felnézni sem. Amíg egyszer csak azt nem láttam, hogy az Ő cipői hátat fordítanak nekem, és távolodnak. Felnéztem (te jó ég, hülyeséget csináltam, rosszat mondtam, megbántottam, elmegy, elmegy... ), és láttam, hogy a bokor mögé igyekszik. Megnyugodtam. Ő is kíváncsi. Eltűnt előlem, de fél pillanat múlva előbukkant a feje:
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.33 pont (24 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 feherfabia 2018. 03. 24. szombat 06:11
Nekem tetszett!szerintem folytasd!
#4 A57L 2018. 03. 24. szombat 02:49
A helyesírást még tanulnod kell.
#3 papi 2015. 12. 3. csütörtök 09:59
Nem nagy szám.
#2 cscsu50 2015. 07. 13. hétfő 09:17
hosszú lében kevés tartalom
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?