A megvilágosodás sora 1. rész

​A szüleim kertes házának tetőtéri szobájában, a gyerekkori ágyamon ülve hallgattam a falióra gépies, lassú kattogását. Négy hónapja már, hogy a nyolcéves kislányommal, Rékával visszaköltöztem ide. Az életem egyetlen pillanat alatt hullott darabjaira, amikor a volt férjem kijelentette, hogy egy nálánál lényegesen fiatalabb lány oldalán találta meg a boldogságot, nekünk pedig csomagolnunk kellett a közösnek hitt házból.
​Harmincnégy évesen, egy kisgyerekkel a karomon a nulláról kellett mindent újrakezdenem. Egy autóipari beszállítóként működő, kisebb Kft. – nél dolgoztam raktárosként. A fizetés nem volt sok, de a rugalmas, egyműszakos beosztás és a szüleim megingathatatlan támasza felbecsülhetetlen segítséget jelentett a mindennapi túlélésben.
​A szüleim mélyen hittek a házasság szentségében és a tisztességben. A vejük árulása miatt érzett fájdalmukra alig néhány héttel később még nagyobb csapás mért a saját fiuk, a bátyám. Megirigyelve a volt férjem "stílusváltását", ő is elhagyta a családját egy gyerekes, új nőért, akivel azonnal össze is költözött. A szüleim felháborodása és haragja leírhatatlan volt: a bátyámat szó szerint kitagadták az életükből, míg a menyük előtt, Timi előtt azonnal kitárták az ajtót.
​Így történt, hogy napokon belül Timi is ideköltözött hozzánk a kilencéves fiával, a keresztfiammal, Danival, a mellettünk lévő, bátyám volt tetőtéri szobájába. Timi szintén a mi cégünknél dolgozott minőségellenőrként. A sors furcsa, keserű fintora volt, hogy két elhagyott, megcsalt nő egy fedél alá került, miközben a saját lelki sebeink nyalogatása mellett a gyerekek összetört kis lelkét is próbáltuk összeragasztani.
​Az első közös esténken, amikor a gyerekek végre elaludtak a szomszéd szobában, Timivel kiültünk a hátsó teraszra. A nyári éjszaka csendes volt, csupán a tücskök ciripelése törte meg a hallgatást.
​ – Sosem gondoltam volna, hogy itt kötünk ki, Dóri – szólalt meg Timi halkan, a meleg teásbögréjét szorongatva.
​Harminckét éves volt, finom vonású, intelligens nő, de a szeme körül mély karikák árulkodtak az elmúlt hetek fojtogató feszültségéről. Ahogy a teraszlámpa halvány fénye megvilágította az profilját, észrevettem, milyen törékenynek tűnik abban a túlméretezett pamutpólóban.
​ – Én sem – válaszoltam, és közelebb húzódtam hozzá a fapadon. – De legalább nem vagyunk egyedül. Itt vagyunk egymásnak, a gyerekeknek pedig van egy biztonságos fészkük.