Végigolvasod, ha közben rólad fantáziálok?

Te. Igen, te, aki most ezeket a sorokat olvasod. Ne nézz körbe. Nincs itt senki más. Most egy kicsit tényleg csak ketten vagyunk. Nem tudom, hol olvasod ezt. Talán az ágyban fekszel, a telefonodat tartod a kezedben. Talán a kanapén ülsz, miközben melletted valaki tévét néz, és fogalma sincs róla, milyen történetbe keveredtél éppen. Vagy talán egyedül vagy. Azt hiszem ez tetszene a legjobban. Mert van valami, amit már azóta elképzelek, hogy belekezdtél ebbe a történetbe. Téged.

Persze fogalmam sincs, hogy nézel ki. Nem tudom, milyen színű a hajad, milyen magas vagy, mit viselsz éppen. És talán pont ettől olyan jó. Mert amíg olvasol, én dönthetem el. Mintha csak mi ketten ülnénk egy sötét szóbában meztelenül, és tudod, hogy én közben hangosan rólad fantáziálok.

Elképzelhetem, hogyan néznél rám, ha ott ülnék veled szemben. Elképzelhetem, hogy először még mosolyognál ezen az egészen. Talán azt gondolnád, hogy túl magabiztos vagyok. Aztán észrevennéd, hogy még mindig hozzád beszélek.

És valamiért nem lapozol tovább, nem zárod be. Csak olvasol. Én pedig egyre kíváncsibb vagyok rád. Arra, hogy melyik mondatnál harapnál bele észrevétlenül az alsó ajkadba. Melyiknél néznél körbe, hogy biztosan nem látja-e senki, mit olvasol. És leginkább arra, hogy meddig engednéd, hogy fantáziáljak rólad. Mert ez innen kezdve már csak rajtad múlik.

Bármikor abbahagyhatod. De ha tovább olvasol, azt én úgy veszem, hogy maradhatok még egy kicsit a gondolataidban.

Szeretném ezt az egészet lassan csinálni. Kiélvezni. Nem akarom megmondani, milyen vagy. Sokkal érdekesebb, ha apránként árulod el magad nekem. Nem szavakkal. Hanem azzal, hogy mit képzelsz el, miközben olvasol.

Például most.

Amikor azt írom, hogy felállok a székről, te mit látsz? Azt, hogy odasétálok hozzád? Vagy azt szeretnéd, hogy maradjak a helyemen?

Ne válaszolj! Úgysem hallanám.

Felállok. Lassan indulok el feléd, de nem azért, hogy hozzád érjek. Még nem. Megállok olyan közel, hogy már kénytelen lennél egy kicsit feljebb emelni a fejed, ha a szemembe akarnál nézni.

– Biztos, hogy szeretnéd tudni, mit képzeltem el rólad?

Erre már nem válaszolhatsz egy vállrándítással. Igent mondasz. Vagy nemet. De a kettő közül bármelyiket mondanád, a szemed valószínűleg többet árulna el. Én pedig lehajolnék hozzád, éppen annyira, hogy halkabban beszélhessek.

– Azt képzeltem, hogy eleinte azt hiszed, te irányítod ezt a történetet.

Megállok.

– Aztán egyszer csak rájössz, hogy már régóta várod a következő mondatot.

Na?

Még mindig itt vagy.

Akkor talán nem tévedtem olyan nagyot.

Közelebb lépek hozzád. Most már nem kérdezem, hogy mit tennél. Nem találgatom, hogyan reagálnál. Itt vagy előttem, én pedig figyelem az arcodat, miközben lassan felemelem a kezem. Az ujjaim először csak a hajadhoz érnek. Egy kósza tincset simítok félre az arcodból, aztán a kézfejemmel végigsimítok az arcod oldalán.

Nem húzódsz el. Ez elég.

A hüvelykujjam egy pillanatra megáll az állad alatt, finoman megemelem a fejed, hogy rám nézz.

– Szóval tényleg kíváncsi voltál.

Nem kell válaszolnod. Látom. Közelebb hajolok, de nem csókollak meg rögtön. Hagyom, hogy érezd, milyen közel vagyok. Annyira, hogy már ösztönösen halkabban veszed a levegőt. Az ujjaim közben lassan lecsúsznak a nyakadra, végigsimítom a tarkódat, aztán a vállad vonalát. Érzem, ahogy megfeszül benned valami, amikor újra visszatérek a nyakadhoz.

Elmosolyodom.

– Ezt már szeretem.

Most már megcsókollak. Először csak röviden. Mintha még mindig hagynék neked egy pillanatot arra, hogy eldöntsd, valóban ezt akarod-e. De amikor nem távolodsz el, a következő csók már lassabb. Közelebb húzódom hozzád, az egyik kezem a tarkódon marad, a másikkal végigsimítok az oldaladon, egészen a derekadig.

Érzem, hogy már te sem csak olvasod ezt. Benne vagy.

Egy pillanatra elválok tőled, csak annyira, hogy rád tudjak nézni.

– Még mindig azt hiszed, hogy ez csak egy történet?

Nem várom meg a választ. Újra hozzád hajolok, ezúttal a nyakadhoz. Egy lassú csók, aztán még egy. A légzésed megváltozik, a tested pedig egyre kevésbé próbál távolságot tartani közöttünk. A kezem határozottabban simul a derekadra, és közelebb húzlak magamhoz.

Pont annyira, hogy már egyikünk se tehessen úgy, mintha nem tudná, mi történik.

A füledhez hajolok.

– Na most már kezdesz érdekelni igazán.

Nem mozdulsz el. Sőt, mintha egy egészen apró mozdulattal még közelebb is jönnél. Lehet, hogy csak bele akarom látni, de most már nem érdekel. A kezem a derekadon marad, a másikkal újra végigsimítok a nyakadon, és figyelem, hogyan reagálsz minden érintésre.

Már nem kell találgatnom, hogy tetszik-e. A tested sokkal őszintébb nálad.

Újra megcsókollak, ezúttal hosszabban. Nem sietek sehova. Élvezem, hogy néhány perccel ezelőtt még csak szavakkal próbáltalak zavarba hozni, most pedig már érzem, ahogy egyre természetesebben simul hozzám a tested. A tenyerem lassan végigcsúszik a hátadon, majd megáll a derekadon.

– Ugye nem így képzelted el, amikor elkezdted olvasni?

Elmosolyodsz, de nem válaszolsz. Már kezdem megszokni, hogy néha szándékosan nem adsz nekem választ. Mintha ezzel akarnád visszaszerezni az irányítást.

Ez tetszik.

Kicsit hátrébb húzódom, hogy lássalak. Végignézek rajtad, most már egyáltalán nem titkolva. Nem azért, mert valami tökéletes nőt akarok látni magam előtt. Éppen ellenkezőleg. Téged akarok látni. Pontosan olyannak, amilyen ebben a pillanatban vagy.

– Tudod, mi az érdekes? – kérdezem.

Vársz.

– Hogy eddig én találtam ki mindent rólad. Most pedig már kezded te írni a történetet.

A kezed megmozdul. Megérintesz.

Csak egy pillanatra, mégis egészen más ettől minden. Eddig én közeledtem hozzád, én érintettelek, én figyeltem minden apró reakciódat. Most viszont te döntöttél úgy, hogy visszaérsz hozzám.

Lenézek a kezedre, aztán vissza a szemedbe.

– Na végre.

Erre már tényleg elmosolyodsz.

Közelebb húzlak, és most nincs játék a csókkal. Nincs megállás előtte, nincs kérdés. A szám azonnal megtalálja a tiédet, a kezem pedig szorosan a derekadon marad. Érzem, hogy te is bátrabb lettél. Már nem csak hagyod, hogy történjen valami. Részt veszel benne.

És ettől hirtelen sokkal izgalmasabb lesz az egész.

A csók után a homlokomat egy pillanatra a tiédhez érintem. Mindketten gyorsabban vesszük a levegőt.

– Ezt akartam – mondom halkan.
– Mit?

Végre kérdezel.

Elmosolyodom.

– Hogy egyszer csak elfelejtsd, hogy olvasol.

Az ujjaim ismét végigsimítanak az oldaladon. Most már sokkal lassabban, szándékosabban. Figyelem az arcodat, mert minden apró változás érdekel rajta. Az a pillanat, amikor lehunyod a szemed. Amikor egy kicsit mélyebben veszed a levegőt. Amikor már nem azon gondolkodsz, mi lesz a következő mondat.

Hanem várod.

A számmal újra a nyakadhoz érek. Egy csók, aztán még egy, közben pedig érzem, ahogy az ujjaid erősebben kapaszkodnak belém.

Most már biztos vagyok benne.

Sikerült felizgatnom.

És tudod, mi ebben a legjobb?

Hogy még szinte semmit sem csináltam veled.

Felemelem a fejem, és belenézek a szemedbe.

– Innen kezd igazán érdekessé válni.

Most már te is közelebb húzol magadhoz. Nem várod meg, hogy újra én csókoljalak meg, hanem a tarkómra teszed a kezed, és te indulsz felém. Ez a mozdulat meglep. Nem azért, mert nem számítottam rá, hanem mert egészen eddig én vezettem ezt a játékot. Most először érzem azt, hogy te is pontosan tudod, mit szeretnél.

Hagyom.

Sőt, kifejezetten élvezem.

A csókod most más. Határozottabb. Már nincs benne az a kezdeti óvatosság, amit néhány perccel ezelőtt még éreztem rajtad. A kezed végigsimít a nyakamon, aztán a vállamon, én pedig ösztönösen közelebb húzlak. Már szinte semmi hely nincs közöttünk.

Egy pillanatra elválok tőled.

– Ezt azért nem vártam.
– Mit?
– Hogy ilyen gyorsan belejössz.

A tekintetedből pontosan látom, hogy ezt kihívásnak vetted.

Talán nem kellett volna mondanom.

Mert a következő pillanatban újra megcsókolsz, és most már én vagyok az, aki egy másodpercre elveszíti a fonalat. Elmosolyodom a csók közben. Tetszik, hogy visszavágsz. Tetszik, hogy nem hagyod, hogy az egész csak arról szóljon, én mit képzeltem el rólad.

A kezem végigsimít a hátadon, lassan, szinte kíváncsian. Nem sietek. Szeretném megjegyezni, hogyan reagálsz minden egyes érintésre. Aztán újra a szemedbe nézek.

– Most már sokkal érdekesebb vagy, mint amilyennek elképzeltelek.
– Ez megint bók?
– A lehető legnagyobb.

Elnevetted magad. Röviden, halkan. De aztán megint megváltozik a tekinteted, amikor közelebb lépek. Most már nincs közöttünk játékos távolság. A kezem a derekadon, a tiéd rajtam, és néhány másodpercig egyikünk sem mond semmit.

Csak nézzük egymást.

Van az a pont, amikor már felesleges beszélni. Amikor mindketten tudjuk, hogy miért maradtál itt. Miért nem csuktad be ezt a történetet már az első pár sornál. Miért olvastál tovább akkor is, amikor már egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb ide jutunk.

Finoman végigsimítok az arcodon.

– Most mondhatnám, hogy bármikor abbahagyhatod.

Elmosolyodsz.

– De?
– De egyre kevésbé hiszem, hogy akarod.

Nem válaszolsz. Ehelyett újra magadhoz húzol.

Na tessék.

Most már te sem csak szereplője vagy a fantáziámnak.

Te alakítod.

És ettől valami egészen más kezdődik el közöttünk.

Újra megcsókollak. Lassan, hosszan, minden sietség nélkül. Az ujjaim végigsimítanak rajtad, te pedig már nem próbálod elrejteni előlem, milyen hatással vagyok rád. A légzésed, a mozdulataid, az, ahogyan egyre közelebb húzódsz hozzám – mindent elmondanak.

A kezem megáll a felsőd szélénél. Egy pillanatra rád nézek. Most először nem azért, hogy kitaláljam, mire gondolsz, hanem mert látni akarom az arcodat, amikor lassan megfogom az anyagot.

Nem tiltakozol.

Finoman felfelé húzom rajtad. Segítesz. Felemeled a karod, én pedig egyetlen lassú mozdulattal leveszem rólad, aztán hagyom, hogy valahol mellettünk a földre essen.

Nem nézek rögtön lefelé.

Direkt nem.

Továbbra is a szemedet figyelem, és ettől valahogy még intimebb lesz az egész. Mintha mindketten pontosan tudnánk, hogy most már átléptünk egy határt, de egyikünk sem akarja elsietni azt, ami utána következik.

Aztán te nyúlsz a pólómhoz.

Elmosolyodom.

Elkezded felfelé húzni. Segítek, aztán én is megszabadulok tőle. Most először ér össze úgy a testünk, hogy már nincs közöttünk annyi réteg, ami eddig volt.

Megváltozik az érintés.

Érzem rajtad is.

A tenyereim lassan végigcsúsznak a hátadon, te pedig közelebb lépsz hozzám. Nincs már szükségem arra, hogy én húzzalak. Magadtól jössz.

Ez jobban felizgat, mint bármi eddig.

Megcsókollak, közben a kezem végigsimít az oldaladon, aztán megáll a derekadon. Az ujjaim megtalálják a nadrágod szélét, de nem sietek tovább. Csak ott tartom a kezem, miközben a számmal újra a nyakadhoz érek.

Érzem, hogy vársz.

És most már pontosan tudom, hogy te is érzed: ez nem az a pillanat, amikor vissza fogunk öltözni.

Hátrébb lépek fél lépést, hogy végignézhessek rajtad.

Most már tényleg.

Nem azon gondolkodom, milyennek képzeltelek néhány oldallal korábban. Nem érdekel az a nő, akit akkor kitaláltam magamnak.

Te vagy előttem.

És rohadtul tetszik, amit látok.

A tekintetem visszatér a szemedhez.

– Gyere ide.

Nem kell kétszer mondanom.

Közelebb lépsz, én pedig újra magamhoz húzlak. Most már a te kezed is magabiztosabban jár rajtam. Érzem, ahogy megérinted a derekamat, aztán az ujjaid egy pillanatra megállnak az övemnél.

Lenézek a kezedre.

Az ujjaid még mindig az övemen pihennek, én pedig nem sürgetlek. Csak nézem, ahogy egy pillanatnyi bizonytalanság után továbbmozdulnak. Érzem, ahogy meglazul rajtam az öv, közben pedig újra közelebb hajolok hozzád. Megcsókollak, most már sokkal kevésbé óvatosan, mint az előbb. A kezem a derekadon marad, aztán lassan végigsimít az oldaladon.

Egyre kevesebb ruha van rajtunk, és ettől minden érintés más lesz. Melegebb. Közvetlenebb. Már egy egészen apró mozdulatot is sokkal erősebben érzek, mint néhány perccel ezelőtt. A tenyerem végigcsúszik a hátadon, az ujjaim lassan követik a gerinced vonalát, te pedig ösztönösen közelebb simulva válaszolsz.

Megcsókolom a nyakadat. Nem csak egyszer. Lassan haladok rajta, közben érzem, ahogy a légzésed egyre szabálytalanabbá válik. A kezed a vállamon, majd a hátamon jár, mintha már te is szeretnéd mindenhol érezni, milyen vagyok.

Most már nem nézlek folyamatosan.

Behunyom a szemem, és inkább rád figyelek.

Arra, ahogy hozzám érsz. Arra, ahogy közelebb húzódsz. Arra a kis mozdulatra, amellyel a tested az enyémhez simul, amikor újra megcsókollak.

A kezem visszatalál a derekadhoz, majd lassan lejjebb csúszik, és magamhoz húzlak. Már nincs közöttünk az a játékos távolság, amivel az egész elkezdődött. Érzem a tested melegét, és azt is, hogy te sem akarod már fenntartani ezt a távolságot.

A következő ruhadarab már szinte magától kerül le rólad. Nem kapkodva. Nem úgy, mintha valami célhoz akarnánk minél gyorsabban eljutni. Egyszerűen csak útban van közöttünk.

A földre hullik.

Utána az enyém is.

Egy pillanatra megállunk.

Most először érzem igazán, milyen közel kerültünk egymáshoz. Végignézek rajtad, de már nincs bennem az a korábbi kíváncsiság, hogy vajon milyennek képzeljelek el.

Nem kell elképzelnem.

Itt vagy előttem.

A kezem lassan végigsimít rajtad, mintha most ismerkednék meg veled igazán. Nem sietek át egyetlen érintésen sem. Figyelem, melyiknél húzódsz közelebb, melyiknél hunyod le a szemed, melyiknél változik meg egy pillanatra a légzésed.

Egyre könnyebb olvasni belőled.

És egyre kevésbé próbálod elrejteni előlem.

Újra magamhoz húzlak. A csókunk már egészen más, mint az első volt. Nincs benne bizonytalanság, nincs benne játékos próbálkozás. Az ujjaid a bőrömön járnak, az enyémek rajtad, és már egyikünk sem törődik azzal, hová kerültek körülöttünk a ruhák.

Csak azzal, hogy egyre kevesebb marad közöttünk.

Lassan hátrébb mozdulsz, én pedig veled tartok. Nem engedlek el közben. Újra megcsókollak, aztán az arcodat, a nyakad vonalát, miközben a tenyerem finoman végigsimít rajtad.

Most már nem kell azon gondolkodnom, sikerült-e felizgatnom.

Érzem rajtad.

Abban, ahogy hozzám bújsz. Ahogy a kezed újra és újra visszatalál rám. Ahogy már te sem akarsz egyetlen felesleges centimétert sem hagyni közöttünk.

És valahol ezen a ponton már tényleg elfelejted, hogy néhány oldallal ezelőtt még csak egy történetet kezdtél olvasni.

Most már nincs szükség újabb mondatokra. A tested sokkal pontosabban válaszol helyetted. Közelebb húzódsz, én pedig hagyom, hogy egy pillanatig csak így maradjunk. Érezzük egymást. A légzésed melegét, a bőröd közelségét, azt a feszültséget, ami eddig minden mozdulattal csak nőtt közöttünk.

A számmal lassan végigindulok a nyakadon. Nem sietek, mert érzem, hogy minden apró érintés számít. A kezed közben végigsimít rajtam, egyre bátrabban, egyre kíváncsibban. Már nem az a nő vagy, aki az elején csak figyelte, milyen történetet írok neki. Most már benne vagy, és ezt minden mozdulatodból érzem.

Közelebb húzlak, és egy pillanatra újra a szemedbe nézek. Van benne valami, amit eddig még nem láttam. Nem bizonytalanság. Inkább várakozás.

Újra megcsókollak.

Most már lassabban, mélyebben, úgy, mintha közben minden más megszűnne körülöttünk. A kezem végigsimít a hátadon, az oldaladon, majd visszatér a derekadhoz. Te közben egyre kevésbé próbálod visszafogni magad, és ettől bennem is eltűnik az utolsó óvatosság.

A csók megszakad, de csak azért, mert mindkettőnknek levegő kell.

A homlokodat az enyémhez érinted.

Néhány másodpercig csak állunk így.

Aztán te mozdulsz először.

Magadhoz húzol.

És ebben az egyetlen mozdulatban több van, mint minden korábbi válaszodban.

Most már nem kell kitalálnom, mit szeretnél.

Tudom.

Lassan végigsimítok rajtad, miközben újra megcsókollak. A tested ösztönösen válaszol az érintéseimre, és én szinte érzem, ahogy minden újabb pillanattal egy kicsit jobban elengeded magad.

Ez az, amit egész idő alatt akartam.

Nem azt, hogy csak olvass rólam.

Hanem hogy egyszer csak azon kapd magad, hogy már nem tudod pontosan, hol végződik a történet és hol kezdődik a saját fantáziád.

Magamhoz húzlak, és most már nincs bennünk semmi játékosság. Nem akarunk húzni semmit tovább, nem akarjuk próbára tenni a másikat. Egyszerűen csak közel akarunk lenni.

Lassan lefektetlek, közben végig figyelem az arcodat. A szemedet, a légzésedet, minden apró változást rajtad. Egy pillanatra megállok fölötted, és furcsa módon most érzem először igazán, mennyire intim lett az egész.

Néhány perce még csak szavak voltunk.

Most pedig itt vagy előttem.

Végigsimítok rajtad, aztán újra megcsókollak. Sokáig. Olyan lassan, hogy már szinte nincs is külön mozdulat, csak az érzés, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz.

A kezed a hátamon jár, majd erősebben magadhoz húzol. Érzem rajtad, hogy már nem akarsz várni.

Én sem.

Amikor végül eggyé válunk, mindketten megállunk egy pillanatra. A homlokom a tiédhez ér, a légzésünk összekeveredik, és néhány másodpercig csak nézzük egymást.

Mintha egyikünk sem akarná elsietni ezt az első pillanatot. Érzem rajtad a feszültséget, azt az apró bizonytalanságot, ami már nem arról szól, hogy akarod-e, hanem arról, mennyire mered átadni magad neki. A kezem végigsimít az arcodon, aztán lassan lejjebb vándorol, miközben te egyetlen mozdulattal még közelebb húzol magadhoz.

Aztán megmozdulunk.

Először lassan, szinte óvatosan. Mintha időt adnánk egymásnak, hogy megszokjuk ezt az új közelséget. A szemed egy pillanatra lehunyod, aztán újra rám nézel, és abból, ahogyan a kezed erősebben kapaszkodik belém, pontosan tudom, hogy folytassam.

Nem sietek.

Élvezem, ahogy minden egyes mozdulattal egy kicsit jobban elengeded magad. A légzésed egyre mélyebb, a tested egyre kevésbé feszült, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem én próbálom megtalálni a ritmust. Ketten alakítjuk.

Összehangolódunk.

A számmal újra megtalálom a tiédet, de a csók most már nem olyan, mint azelőtt. Sokkal türelmetlenebb. Sokkal őszintébb. A kezed a hátamon jár, néha erősebben szorítasz magadhoz, mintha attól tartanál, hogy akár csak egy pillanatra is eltávolodom tőled.

Nem fogok.

Egyre kevésbé tudom, melyikünk mozdul előbb, melyikünk igazodik a másikhoz. Már nincs jelentősége. Csak az számít, hogy ugyanazt akarjuk, ugyanabban a pillanatban.

A nyakadhoz hajolok, és érzem, ahogy beleremegsz az érintésbe. Ez a kis reakció jobban felizgat, mint bármi más. Nem azért, mert látványos. Hanem mert önkéntelen.

Már nem próbálod kontrollálni.

Én sem.

A ritmus lassan megváltozik. Határozottabb lesz, mégis van benne valami furcsán gyengéd. Mintha egyszerre akarnánk közelebb kerülni és közben megőrizni ezt a pillanatot minél tovább.

A légzésed már alig egyenletes.

A szemed időnként lehunyod, aztán újra rám nézel.

És minden alkalommal, amikor találkozik a tekintetünk, úgy érzem, egy kicsit mélyebbre kerülünk ebben az egészben.

Nem csak egymáshoz.

Egymásba.

A kezem az arcodra simul, a hüvelykujjam végigsimít az ajkadon, te pedig belefordítod a fejed az érintésbe. Ettől egy pillanatra minden lelassul.

Aztán újra magadhoz húzol.

Most már nem kell semmit mondanunk.

A tested helyetted beszél.

És én minden egyes rezdüléséből értem, hogy egyre közelebb vagy ahhoz a ponthoz, ahol már nem érdekel, mi van körülöttünk.

A mozdulataid ösztönösebbé válnak. Már nem igazodsz hozzám tudatosan, csak követed azt az érzést, ami egyre erősebben húz magával. A karod szorosabban fonódik körém, az ujjaid a hátamba kapaszkodnak, és amikor újra rád nézek, valami egészen más van a szemedben.

Mintha egyszerre kérnéd, hogy ne hagyjam abba, és közben már képtelen lennél kimondani.

Nem is kell.

Érzem.

A ritmusunk felgyorsul, aztán egy pillanatra újra lelassul. Szándékosan. Hagyom, hogy még egy kicsit ott maradj azon a határon, ahol már minden érintés túl soknak tűnik, mégis mindegyikből többet akarsz.

A számmal megtalálom a nyakad, te pedig halkan felsóhajtasz. Most már nem próbálod visszafogni a hangodat sem. A légzésed egyre szaggatottabb, a tested minden mozdulatnál megfeszül egy pillanatra, aztán újra ellazul alattam.

Közelebb hajolok hozzád.

Nem mondok semmit.

Csak nézlek.

És te is rám nézel.

Pont abban a pillanatban, amikor érzem, hogy valami megváltozik benned.

Először csak egy apró remegés. Aztán még egy. A tested mintha egy pillanatra megfeledkezne mindenről, amit eddig irányítani próbáltál. Szorosabban kapaszkodsz belém, a szemed lehunyod, és az arcodon egyszerre jelenik meg a feszültség és valami egészen felszabadult érzés.

Nem állok meg.

Veled maradok benne.

A mozdulataim már csak követnek téged, azt a ritmust, amit a tested diktál, míg végül teljesen elengeded magad.

Egy pillanatra mintha minden megszűnne.

Nincs szoba. Nincs történet. Nincs olvasó és nincs narrátor.

Csak az érzés marad.

Az, ahogy magadhoz szorítasz, ahogy a légzésed szétesik, ahogy végigfut rajtad az a hullám, amire az első mondat óta várunk.

És amikor lassan újra kinyitod a szemed, még mindig ott vagyok fölötted.

Ugyanúgy nézlek.

Csak most már bennem sincs sok tartalék.

Az, ahogy még mindig magadhoz szorítasz, ahogy a tested lassan elernyed, miközben minden apró mozdulatoddal újra és újra közelebb húzol magadhoz, bennem is átbillent valamit. Már nem akarom kontrollálni. Nem akarom visszafogni. Csak hagyom, hogy magával vigyen ugyanaz az érzés, ami néhány pillanattal ezelőtt téged.

A ritmusunk még egyszer megváltozik. Szorosabb, sürgetőbb lesz, mintha mindketten éreznénk, hogy közeledik valami, amit már nem lehet sokáig késleltetni. A kezed ismét erősebben kapaszkodik belém, én pedig még közelebb húzlak, mintha eltűnhetne köztünk az utolsó maradék távolság is.

A homlokom újra a tiédhez ér. Behunyom a szemem.

Néhány pillanatig már semmi másra nem figyelek.

Csak rád.

Arra, hogy még mindig érzem rajtad az előbbi remegés emlékét. Arra, hogy a légzésed lassan próbál megnyugodni, aztán újra felgyorsul, amikor érzed rajtam, hogy bennem is egyre nehezebb visszatartani mindazt, ami eddig gyűlt.

És egyszer csak már nem is próbálom.

Magamhoz szorítalak.

Minden izmom megfeszül egy pillanatra, mintha az egész testem ugyanarra az egyetlen érzésre figyelne. A világ körülöttünk elhalkul, a mozdulatok elvesztik a jelentőségüket, és csak az marad, hogy végre én is teljesen átadom magam neki.

Te is érzed, hogy valami megváltozik.

Nem kell hozzá szó.

A testedhez simulok, te pedig egy pillanatra még szorosabban ölelsz magadhoz. Mintha az egész jelenetet egyszerre járná át valami puha, mélyről érkező melegség. Érzem, ahogy te is veszel egy hosszabb levegőt, mintha a bőröd alatt futna végig ez a forróság, és egy darabig egyikünk sem akar megmozdulni.

Csak maradunk így.

Összefonódva.

A légzésünk lassan rendeződik, de a testünkön még ott marad minden, ami az előbb történt. A meleg, a remegés, a feszültség utolsó visszhangja.

Végigsimítok az arcodon.

Most már nincs bennem semmi játék.

Csak nézlek.

És azon gondolkodom, hogy milyen különös: néhány oldallal ezelőtt még csak egy ismeretlen nő voltál, aki olvasott.

Most pedig úgy érzem, mintha pontosan tudnám, hogyan veszed a levegőt, amikor elengeded magad.

A homlokodra adok egy lassú csókot.

Nem mondok semmit.

Nincs rá szükség.

Azt hiszem, most már te is pontosan tudod, miért akartam, hogy végigolvasd ezt a történetet.