Boldogtalan boldogság
Megjelenés: ma
Hossz: 32 527 karakter
Elolvasva: 17 alkalommal
A boldogtalan boldogság
Tizennégy éves voltam, amikor anyám koporsója fölött a búcsúztató anyakönyvvezető Osho szavait idézte. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a mondatok mérgezett ajándékként kísérnek majd végig az életen. Később, a csend és a magány óráiban újra és újra leperegtek bennem:
„Valójában nincs oka sem a boldogtalanságnak, sem a boldogságnak. Minden a hozzáállásodtól függ. Ha boldog akarsz lenni, boldog lehetsz, bármilyen is legyen a helyzet; a helyzet lényegtelen. A boldogság egy képesség: a körülmények ellenére is boldog lehetsz. De ha úgy döntöttél, hogy boldogtalan leszel, akkor a körülmények ellenére is boldogtalan lehetsz. "
Temetés után bátyám, a huszonkilenc éves Gábor lett a gyámom. Apám helyett apám, de mégis jó testvér. A felesége, Zsuzsa – a nevét csak muszájból írom le – utált engem. Szerinte teher voltam a nyakán, egy szájjal több, aki eszik, és egy pár szemmel több, aki látja a sunnyogásait. Nem dolgozott. Gábor tartott el minket a rengeteg túlórából, az árvasági segélyből és a családi pótlékból.
A házunkban öt szoba volt, kerttel. Én laktam a legkisebbben, a földszinten, a konyha mellett. Onnan hallottam éjszakánként, ahogy Zsuzsa lopva kinyitja a pincébe vezető ajtót, és előveszi az ott dugdosott pálinkáját. Alkoholista volt, titkolt, sunyi alkoholista. A testével szerezte meg a piát – ezt is csak később értettem meg, amikor már láttam a tekinteteket, amiket a falubeli férfiak rávetettek.
Hároméves volt akkor Kitti, a bátyám lánya. Én neveltem. Hoztam-vittem óvodába, én fürdettem, vacsoráztattam, fektettem le. Az anyja hajnalig bulizott, vagy a faluban kóborolt, vagy ismeretlen helyeken, és mindig pont annyira volt részeg, hogy mire Gábor hazajött, józannak tűnjön, szerető háziasszonynak. Sosem tudtam, vajon a bátyám tudta-e. Talán igen, talán nem. Ezt soha nem fogom megtudni.
Szakácsnak tanultam. A szakközép konyhájánál és a gyakorlati helyemnél a séf azt mondta, az ízlelőbimbóim a számban különlegesek – talán ezért is lettem jó szakács. De a legfontosabb az volt, hogy a "minden a hozzáállástól függ" elvét a testemre alkalmaztam. Konditermi edzések, kerti munka, fekvőtámaszok a szobámban. Erősítettem magam. Ha boldog akarok lenni, erősnek kell lennem – gondoltam.
Tizennégy éves voltam, amikor anyám koporsója fölött a búcsúztató anyakönyvvezető Osho szavait idézte. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a mondatok mérgezett ajándékként kísérnek majd végig az életen. Később, a csend és a magány óráiban újra és újra leperegtek bennem:
„Valójában nincs oka sem a boldogtalanságnak, sem a boldogságnak. Minden a hozzáállásodtól függ. Ha boldog akarsz lenni, boldog lehetsz, bármilyen is legyen a helyzet; a helyzet lényegtelen. A boldogság egy képesség: a körülmények ellenére is boldog lehetsz. De ha úgy döntöttél, hogy boldogtalan leszel, akkor a körülmények ellenére is boldogtalan lehetsz. "
Temetés után bátyám, a huszonkilenc éves Gábor lett a gyámom. Apám helyett apám, de mégis jó testvér. A felesége, Zsuzsa – a nevét csak muszájból írom le – utált engem. Szerinte teher voltam a nyakán, egy szájjal több, aki eszik, és egy pár szemmel több, aki látja a sunnyogásait. Nem dolgozott. Gábor tartott el minket a rengeteg túlórából, az árvasági segélyből és a családi pótlékból.
A házunkban öt szoba volt, kerttel. Én laktam a legkisebbben, a földszinten, a konyha mellett. Onnan hallottam éjszakánként, ahogy Zsuzsa lopva kinyitja a pincébe vezető ajtót, és előveszi az ott dugdosott pálinkáját. Alkoholista volt, titkolt, sunyi alkoholista. A testével szerezte meg a piát – ezt is csak később értettem meg, amikor már láttam a tekinteteket, amiket a falubeli férfiak rávetettek.
Hároméves volt akkor Kitti, a bátyám lánya. Én neveltem. Hoztam-vittem óvodába, én fürdettem, vacsoráztattam, fektettem le. Az anyja hajnalig bulizott, vagy a faluban kóborolt, vagy ismeretlen helyeken, és mindig pont annyira volt részeg, hogy mire Gábor hazajött, józannak tűnjön, szerető háziasszonynak. Sosem tudtam, vajon a bátyám tudta-e. Talán igen, talán nem. Ezt soha nem fogom megtudni.
Szakácsnak tanultam. A szakközép konyhájánál és a gyakorlati helyemnél a séf azt mondta, az ízlelőbimbóim a számban különlegesek – talán ezért is lettem jó szakács. De a legfontosabb az volt, hogy a "minden a hozzáállástól függ" elvét a testemre alkalmaztam. Konditermi edzések, kerti munka, fekvőtámaszok a szobámban. Erősítettem magam. Ha boldog akarok lenni, erősnek kell lennem – gondoltam.
Ez csak a történet kezdete, még 15 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1