Ancsa utolsó szerelmes éjszakája

Ancsa, a fiamnak csak Ancsa néni. Feri fiam fejlesztőpedagógusa. A legény ADHD-s, ezért kellett a heti kétszeri foglalkozás. Már több mint egy éve járt hozzánk, amikor először igazán észrevettem, hogy nem csak a szakember.
Harmincas évei közepén járt. Nem volt klasszikus szépség a magazinok szerint, de volt benne valami, ami miatt az ember a szeme sarkából is nézte. A haja sötétbarna, vállig érő, mindig laza kontyba fogva, amikor dolgozott. A szeme szürkészöld, és mindig figyelmes. A mosolya lassú volt, mintha előbb végiggondolná, mielőtt megengedné magának. A teste... nos, a teste olyan volt, amit az ember nem felejt el könnyen. Kerek, nőies vonalak, nehéz mellek, amelyek még a laza blúzok alatt is jól látszottak, és egy derék, ami a csípőjéhez képest keskenynek tűnt. Amikor leült a nappalinkban a fiam mellé a padlóra, a nadrágja a combjára feszült, és én néha túl sokáig néztem.
Tudtuk, hogy rákos. Nem beszéltünk róla sokat. Ő maga is csak egyszer említette, amikor a foglalkozás után a konyhában álltunk, és a kávéját itta. „A kezelések mennek” – mondta, és elmosolyodott, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. A feleségem, Julcsi, egyszer átnézte a leleteit – Ancsa maga adta oda, amikor egy alkalommal a fiamról beszélgettünk, és a mappája kicsúszott a táskájából. Julcsi aznap este, amikor a gyerekek már aludtak, halkan elmondta:
– Másfél év. Talán kicsit több, ha szerencséje van. De a számok... nem jók.
Csodák történhetnek. Tudtuk. De azok igen, de igen ritkák.
Az éves nyaralásunk a Balatonnál mindig a nyár közepe volt. Idén is. Két hét, egy kis ház a vízpart közelében, nádas, csend, a gyerekek egész nap a vízben. A második héten Julcsinak hirtelen fel kellett utaznia két napra. Egy fontos megbeszélés, amit nem lehetett elhalasztani. Este, amikor a gyerekek már a szobájukban voltak, a teraszon ültünk, és néztük a sötét vizet.
– Nem akarlak egyedül hagyni a kettővel – mondta Julcsi. – Feri még mindig nehezen alszik el idegen helyen, a kicsi meg... tudod.
– Megoldom – feleltem.
Ő egy darabig hallgatott, aztán:
– Hívd meg Ancsát. Töltsön itt pár napot. A gyerekek szeretik, te sem unatkozol, és... ő is jól jönne ki egy kicsit a városból. Tudod, lehet, hogy ez az utolsó nyara...
Nem kérdeztem, miért pont őt. Talán már akkor is sejtett valamit. Vagy csak tudta, hogy Ancsa egyedül van, és a nyár nagy részét a rendelőben vagy a kórházi várókban tölti.