A kém

Ez a maffia, nincs jobb szó rá. Az ember máshogy képzelné el, ha nem lenne benne – emlékszem, kiskoromban én is osztottam az általános vélekedést, miszerint egy maffiaszervezet csakis szőrös mellkasú, hordóhasú olaszokból állhat, akik kezet csókoltatnak partnereikkel egy sikeres üzlet megköttetése után. Nem mondom, hogy nincsenek ilyen emberek. De ami jelenleg történik, arra nincsenek szavak.
A hajamat szoros lófarokba fogtam. Színtelen arcom biztosan meghökkentené ismerőseimet, ha így látnának: smink nélkül, mosoly nélkül, érzelmek nélkül. Elhúzom a számat, ahogy az előttem ülő férfit méregetem magamnak; ha nem lennék olyan jó színész, az undor biztosan kiülne rideg arcomra. Pont rálátok a sok jóindulatú melanóma csomójára a nyakán, melyek mellett benőtt szőrszálak és több napos, gyér borosta fedi megereszkedett bőrét. Ha ez nem lenne elég, akkor idegesítően magas és recés hangja biztosan elundorítana.
De hát ő a főnököm, mit csináljak.
– Van róla anyagunk, ahogy Sachs arról beszél, hogy ez a sokkterápia nem volt túl jó ötlet – mormolja a férfi csak úgy mellesleg, miközben az iratait futja át. Felhorkan – Micsoda meglepetés...
Sóhajtok egyet, megpróbálok belehelyezkedni a Harvard professzorának helyzetébe, aki fél éve előállt a kuponos privatizáció javaslatával. Mint azt a mellékelt ábra mutatja, visszaütött a dolog.
– Nem volt teljesen borítékolható – válaszolok halkan – Számára nem. Sachs értelmiségi, nem pedig a nép embere. Arra számított, hogy az emberek majd a kezükbe veszik az irányítást, és visszaszerzik a tulajdonukat. Nem volt eléggé... körültekintő. Az emberek elfáradtak. A sok évnyi kondicionálás, propaganda; és persze a megaláztatás átformálta őket. Örültek annak a kis jövedelemnek, amit a jegyekért kaptak.
A főnököm kihúz egy képet a papírjai közül, majd az iratokat azzal a lendülettel le is dobja az asztalára. Felém mutatja a képet. A nap megcsillan a fényes felületen, ezért el kell fordítanom a fejemet, ha látni akarom, ki van rajta.
A képen egy fiatalnak látszó férfi tekint vissza rám. Öltönyben és nyakkendőben van, előbbi mintha kicsit nagy lenne rá. Arckifejezése unottnak tűnik, rezignáltan bámul maga elé; talán nem is tudja, hogy fényképezik. Egyébként szép arca van, nyugodt, karakteres.
Visszanézek a főnökömre, kíváncsian várom a magyarázatát.