Sötét középkor

A vártorony legfelső szobájában a levegő nehéz volt a fenyőparázs illatától és a kinti vihar távoli morajlásától. Számunkra ez a szoba volt az egyetlen hely a királyságban, ahol a rangunk nem fal volt, hanem csak egy levetett köpeny.
Az ujjaim lassan, szinte félve bontották ki Anna fűzőjének selyemszalagjait. Minden egyes mozdulat egy vallomás volt, egy lázadás a sors ellen, amely mindkettőnket idegen férfiak hitveséül szánt. Amikor a nehéz, aranyhímzéses bársonyruha a földre csúszott, a szerelmem megborzongott, de nem a hidegtől. A kandalló narancssárga fénye táncot járt az arcán, és olyan áhítattal néztem őt, mintha egy oltár előtt álltam volna.
– Itt senki sem láthat minket Itt nem nemes hölgyek vagyunk, csak lelkek, akik végre hazaértek. – suttogtam és a kezem Anna keblére siklott.
Lassan, minden sietség nélkül merültünk el egymás közelségében. Amikor ajkaink összeértek, a csókban ott volt a hónapok óta fojtogatott vágy, a titkos pillantások és a báli termek túlsó végéből küldött néma üzenetek összes kínja és gyönyöre. Megsimogattam Anna haját. A nehéz tincseink úgy omlottak a vállunkra, mint egy sötét selyemfátyol, elrejtve bennünket a világ elől.
– Te vagy az én országom! Nincs vár, nincs korona, ami többet érne egyetlen lélegzetednél! – suttogtam, miközben tekintetünk a félhomályban egymásba fonódott.
Egymáshoz simultunk, és a vékony vászoningek semmit sem tudtak eltakarni a testünk forróságából. Ajkaim Anna nyakának puha ívét keresték, az ő csókjai pedig édesek és sürgetőek voltak. Hátrahajtotta a fejét, és halk sóhaja elveszett a szoba sötét szögleteiben. Amikor a hatalmas baldachinos ágy selyemlepedői közé hanyatlottunk, a külvilág – a politikai házasságok, a rideg kőfalak és a kötelezettségek – végleg elhalványultak.
A lepedők hűvöse alatt a testünk forrósága egymásba olvadt. Nem volt szükségünk udvari etikettre, sem kimért szavakra; csak a kezeink beszéltek, amelyek puha simításokkal fedezték fel a bőr bársonyosságát. Anna minden egyes csókja egy ígéret volt: a váll hajlata, a csukló belső íve, a szív lüktetése – mind-mind egy imádság állomásai, amit csak mi ketten ismertünk. A sötétben csak az érintések nyelve létezett: a bőr selymessége, a haj illata és a feltartóztathatatlan vágy, amely úgy égett bennünk, mint a legtisztább kohótűz. Minden mozdulatunkkal egymást térképeztük fel, ujjhegyeinkkel írva bele a másik testébe azt a jövőt, amit a napfényben soha nem kaphatnánk meg. Anna halk nyögései úgy töltötték be a szobát, mint a legszebb trubadúrének. Az éjszaka leple alatt nem bűnt követtünk el, hanem szabadságot kerestünk a másik ölelésében, ahol a gyöngédség és a szenvedély végre eggyé válhatott.
Csodás emlék volt és örültem, hogy a körülményeim ellenére is sikerült felidéznem. Egész este nem aludtam, csak feküdtem összegömbölyödve az egyszerű ágyon és néztem ahogy közeledik a hajnal. Egy ablak – vagy inkább csak egy nyílás – volt magasan a falba vágva. Az égboltnak csak egy töredékét láttam rajta keresztül, de ahhoz elég volt hogy a kora reggel borostyánszínű fényét beengedje. A levegő még mindig őrizte az éjszaka hűvösségét. Megborzongtam. Kényelmes hálószoba puha ágyához és jól megrakott tűhöz voltam szokva, de most csak deszkaágyat és vékony köntöst kaptam úgyhogy nem tehettem mást mint még jobban összehúzódtam.
Ahogy a csendességben és a lassan erősödő fényben feküdtem, eszembe jutott hogy hogyan jutottam ide. Nem tagadhattam amit tettem. Mindig is tisztában voltam a cselekedeteim lehetséges következményeivel, de elűztem magamtól ezeket a gondolatokat. Nem voltam hajlandó beismerni, hogy az én jövőm is lehet ilyen szörnyű.
– Nemsokára jönnek.
Anna hangja lágy volt és alig több mint suttogás. Csak a szomszéd cellából jött, de a távolság hatalmasnak tűnt. Ott ült hozzám hasonló ruhában, az enyémhez hasonló ágyán... az enyémhez hasonló ketrecben. Alacsony volt, a feje teteje alig ért nekem szemmagasságba. A teste karcsú volt, de vonalai tökéletesen illeszkedtek méretéhez. Szeplős alabástrom bőréhez csodásan illett rézvörös haja. A szemei – ohhh azok a bájos szemek – a pupilla közelében smaragdzöldek voltak és a szélek felé kezdtek zafírba átmenni. Hozzá szerettem volna menni, de a vasrácsok nem engedtek.
– Hamarosan jönnek előkészíteni bennünket. – mondta.
– Tudom!
Mintha csak meghallották volna a beszélgetésünket, nehéz csizmák zaja közeledett. A cellasor végén felpattant a nagy faajtó és két katona lépett be rajta. A királyi testőrség egyenruhája volt rajtuk és csendesen, tisztelettel közeledtek hozzánk. Az egyikük kinyitotta Anna cellájának ajtaját és azt mondta:
– Kérem kövessen grófnő!
Anna így tett. Méltóságteljesen vonult végig a folyosón. A másik őr az én cellámat nyitotta ki és meghajolt majd azt mondta:
– Ideje felkészülni! Jöjjön velem felséged!
Felálltam és lesimítottam a ruhámat. Ha Anna meg tudta őrizni a méltóságát, akkor én is. Követtem a katonát ki a tömlöcből. Sötét folyosókon keresztül a kastély világosabb felső szintjére mentünk. Egész életemet ezek közt a falak közt töltöttem és furcsa érzés volt hogy most egy fegyveres kísér. Egy kis szobában egy fiatal cselédlány várt.
– Egy órája van felkészülni felség. Utána visszatérek önért. – mondta az őr, majd meghajolt és elhagyta a szobát. Az ajtót bezárta maga mögött.
A cselédlány nem a szokott udvarhölgyem volt. Szégyenlősnek tűnt és bizonytalanul szólalt meg:
– K.. kérem asszonyom... le kell vetkőznie!
Lecsúsztattam magamról a sima, vékony köntöst, amit minden női elítélt kap. A cselédlány belenyúlt a lábánál levő vödör vízbe és egy mosdórongyot vett belőle elő. Kicsavarta majd elkezdett gyengéden letisztogatni. A víz meleg volt és jól esett a cella hidege után. A lány az arcommal kezdte és lassan haladt lefelé. Gondosan ügyelt rá, hogy a hajam ne legyen vizes. Nem lenne ideje megszáradni, mielőtt... mielőtt eljön a pillanat. Becsuktam a szemem és kizártam magamból a gondolatot. Mindent kizártam, csak a lágy érintéseket nem a testemen. Azt képzeltem hogy a szeretőm kezei azok. Kezdtem felizgulni, ahogy végigsimították a kebleimet, majd lefelé indultak a hasamra, a popsimra, a lábaim hátsó felére, majd vissza előre, a térdeimhez, a combjaimhoz... majd a rózsaszín nyílásomhoz.
– Asszonyom! – kiáltotta a cselédlány.
Kinyitottam a szemem és láttam, hogy előttem térdel. Pár másodpercbe beletelt mire rájöttem, hogy mi döbbentette meg. Annyira felizgultam, hogy a nedvem lefolyt a combomon. A lány újra lemosta a lábaimat. Azon gondolkodtam, hogy miért hagyta utoljára a nőiességemet... és miért térdel még mindig előtte. A mosdórongyot egy kis tálba dobta, majd kézbe vett egy borotvát. “Hát persze... az elítéltek hagyománya. ” – gondoltam. Óvatosan leborotválta a háromszögletű szőrzetet a lábaim között, kitárulkoztatva a csupasz szeméremdombomat. Utána felállt és azt mondta:
– Foglaljon helyet úrnőm!
Egy székre mutatott egy nagy tükör előtt. Leültem, ő pedig fésülni kezdte a hosszú sötét hajamat. A következő fél órát csendben töltöttük, miközben aprólékosan feltűzte a hajamat egy lenyűgöző kontyba. Amikor végzett, a tükör előtt felállva nézegettem a meztelen képmásomat. Sok energiát fordítottam az alakom megőrzésére és ez látszott is. A feltűzött hajam szépen illett arcvonásaimhoz és kiemelte a hosszú nyakamat. Olyan volt mintha bálba készültem volna... de valami más várt rám. Észrevettem, hogy a cselédlány is alaposan megnéz.
– Ön olyan gyönyörű! – mondta.
Az ajtó felől kopogás hallatszott. A katona visszatért.
– Hercegnő, itt az idő! Elkészült?
– Egy pillanat! – kiáltottam vissza.
A cselédlány az elítéltek bíbor köpenyével közeledett majd rám adta. Újabb hagyomány. Most már készen álltam.
Újra folyosókon vezettek a kapu felé, ami a kastély udvarára nyílt. Az összegyűlt tömeget már messziről hallottam. Anna már a kapunál állt hozzám hasonlóan előkészítve. Az őrök felé fordultam és megkérdeztem:
– Kaphatunk egy percet?
Az idősebb katona bólintott és egy kicsit arrébb sétáltak. Láttam, hogy Annán kezd úrrá lenni a rettegés.
– Miért teszi ezt velünk az apád? – kérdezte remegő hangon.
Megcirógattam az arcát és azt feleltem:
– Mert ez a törvény. Mindketten tudtuk, hogy megszegjük és tudtuk mit kockáztatunk.
Anna bólintott majd megkérdezte:
– Emlékszel arra, amikor először találkoztunk?
Most rajtam volt a bólintás sora. Anna olyan fiatal volt... az apja azonnal a grófhoz adta ahogy elérte a megfelelő kort. Nem telt sok időbe, hogy kiderüljön milyen kegyetlen férfi a gróf. Anna napjai sötétek és hidegek voltak... azután a birtokra látogató apámmal jöttem én is. Négy évvel voltam nála idősebb és én is férjezett voltam. Az övével ellentétben az én férjem kedves és szerető volt. De az apám egyik lovagja volt és alig pár héttel korábban esett el egy csatában. Mindketten szomorúak voltunk.
– Fényt és melegséget hoztál az életembe. Ha így kell hogy vége legyen, hát legyen így! – mondtam, majd magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam.
Az udvaron dobszó hangzott fel. Az őrök visszaléptek hozzánk.
– Hölgyeim... mennünk kell!
Kinyitották a kaput és Annával tíz nap óta először újra friss levegőre léptünk. A kastély udvara zsúfolásig tele volt. Egyetlen út volt szabadon hagyva a vesztőhelyig. A szívverésem kihagyott amikor megláttam a széles mellkasú, fekete ruhás és csuklyás férfit, aki a tönknél és az annak támasztott hatalmas bárdnál várt. Nagy levegőt vettem és elindultam. Anna mellettem lépdelt. A bámészkodók síri csendben nézték ahogy fellépkedünk a tizenhárom lépcsőfokon az emelvényre. A vesztőhely tetején Annával a fedett páholy felé fordultunk, ahol a királyi család foglalt helyet – az én családom. Apám, anyám és a húgom ült ott és nézett bennünket. Láttam a szüleim arcán a szomorúságot, de apámnak nem volt más választása. A királyi testőrség parancsnoka előrelépett apám mellől és elkezdte felolvasni a kezében tartott pergamen szövegét:
“Beatrix hercegnő és Anna grófnő halálra ítéltettek erkölcstelen kapcsolatuk miatt. A király jóváhagyta az ítéletet. Az összegyűlt szemtanúk előtt fejük a testüktől elválasztatik. Van-e valamilyen mondandójuk mielőtt a hóhér teljesíti kötelességét? ”
Anna lassan megrázta a fejét. Nekem eszembe jutott valami. Nem emeltem fel a hangomat, mert nem mindenkinek szólt. Apámra néztem és egyszerűen csak annyit mondtam:
– Megértelek.
És valóban így volt.
Az ítéletvégrehajtó Annához lépett, megfogta a karját és a tönkhöz vezette, majd mindenki szeme láttára levette róla a köpenyt. A lány ösztönösen maga elé kapta a karjait.
– Ennek most nincs itt az ideje hercegnő! – mondta a hóhér, majd félrehúzta a kezeket a punci és a mellek elől. Láttam, hogy az aranyos vöröses háromszögét az enyémhez hasonlóan leborotválták.
– A szégyenérzet céltalan, hiszen még meg kell fizetnie a szolgálataimat. – folytatta a hóhér, majd Anna vállára téve a kezét letérdeltette a szerelmemet és elővette lüktető férfiasságát.
Anna kicsit tétovázott, de tudta mit várnak tőle. Vonakodva a szájába vette a hímtagot. A következő percekben csak annyit észleltem a világból, hogy Anna feje fel-le mozog a hóhér merev péniszén. Azután a férfi megragadta a kedvesem haját és hátrahúzta a fejét. Nagy nyögés kíséretében lövellte a spermáját a bájos arcra. Anna megfizette a szolgáltatást. Egyetlen szó nélkül a tönk felé fordult. Láttam a pánikot az arcán és tudtam, hogy minden bátorságára szüksége van, hogy nyakát a mélyedésre hajtsa. Úgy tűnt, hogy a hóhér csak elnyújtja a folyamatot a bárd felemelésével, mérlegelésével és becélzásával. Anna bátorsága minden másodperccel apadt. Halkan nyüszíteni kezdett miközben várta a csapást ami levágja a fejét.
A nehéz penge könnyen szelte át a karcsú nyakát és a tönkbe fúródott. Anna feje megpördült a levegőben és egy bársonnyal kibélelt kosárba hullott. A teste oldalra dőlt. A karjai csapkodtak, a lábai rugdostak, a keblei rázkódtak és – nagy meglepetésemre – a puncijából tekintélyes mennyiségű nedv folyt ki. Anna testének reakcióját nézve arra gondoltam, hogy milyen élmény lehetett a félelem, a fájdalom és igen... az izgalom keveréke. Tudtam, hogy hamarosan én is át fogom élni. Éreztem, hogy kezdek benedvesedni. Sejtettem hogy a fej nélküli testem az övéhez hasonlóan fog viselkedni.
A hóhér kirántotta a véres bárdot a tönkből és intett, hogy lépjek oda. Én és lecsúsztattam magamról a köpenyt. Kísérletet sem tettem a meztelenségem elrejtésére a több száz ember elől. A hóhérhoz mentem és letérdeltem elé.
– Az apja már megfizette a szolgálatomat! – mondta a férfi.
– Mondja meg neki, hogy megtarthatja az aranyait! Ha a szerelmemnek fizetnie kellett, akkor én is megteszem!
A számba vettem a hímvesszőjét. Régen volt már hogy egy férfit szoptam, de az íz és az érzés ismerős volt. Még egy kicsit élveztem is. Amikor éreztem, hogy elélvezni készül, kihúztam a számból és az arcomon fogadtam a fehér váladékot. Utána a tönk felé fordultam. Anna meztelen testét nem vitték el, úgyhogy át kellett rajta hajolnom. Hirtelen megéreztem az erős illatot a mozdulatlan lábai közül. Ellenállhatatlan vágy fogott el. A közönség egy emberként kapott levegő után, amikor gyorsan lehajoltam és nyelvemet Anna nedves puncijába nyomtam. Tudtam, hogy már nem él, de esküdni mertem volna, hogy a nőiessége megrándult válaszként a kutakodó nyelvemre. A hóhér megragadta a hajamat és elrántotta a fejemet Anna puncijától. Édes nektárja ízét élveztem miközben a nyakamat a tönkre nyomta. Lenéztem a gyönyörű fejre a kosárban. Hamarosan csatlakozom hozzád szerelmem!
Furcsa izgalom fogott el amikor megláttam a bárdot felemelő hóhér árnyékát. Kéjes gyönyörhullám futott át rajtam... azután fájdalmat éreztem... Repültem... pörögtem... zuhantam. És egyszer csak ott volt előttem Anna kékeszöld szeme.
Erős kezek ragadták meg és emelték fel a fejeinket. Láttam ahogy a testem Anna testén fekszik és a szerelmeméhez hasonlóan vonaglik és élvez. Olyan volt mintha fejetlen testeink egy utolsó szeretkezésben fonódtak volna össze. Hallottam ahogy a hóhér bejelenti:
– Ezek itt Beatrix hercegnő és Anna grófnő fejei! Megbűnhődtek tetteikért.
Az utolsó dolog amit láttam, Anna feje volt... a bájos, sperma-borította arca. Az utolsó dolog amit hallottam, a tömeg lelkesedése volt.