A Paradicsom gondnoka 1. rész

Mondhatni, elegem volt Londonból.
Egy évtized legnagyobb részében egy íróasztal mögött ültem, és valójában az elmúlt néhány évben a munkámat alvajárás közben végeztem. Kevés volt a pénz, a bérelt lakásom egy szeméttelep volt ami alig érte meg a felét annak a vagyonnak amit havonta fizetek érte, szerelmi életem pedig az utolsó dodó madáréhoz hasonlított.
Változtatni kellett.
Remény nélkül kezdtem átböngészni az álláshirdetéseket. Úgy tűnt, hogy az egyetlen tisztességesen fizető állás amelyre alkalmas vagyok, annyira hasonlított a már meglévőhöz, hogy egyáltalán nem volt értelme váltani. Hamar felhagytam a megszokott toborzási weboldalakkal, és messzebbre vetem ki a hálót; újságok, magazinok, közösségi média. A pokolba, még a kis cetliket is megnéztem a helyi újságárusok kirakatában! Aztán egy hétfő reggel, amikor az irodába menet lerogytam a helyemre a metrón, megpillantottam egy vasárnapi újság maradványait és mellékleteit a velem szemben lévő ülésen. Lapozgatva egy utazási mellékletet – amely olyan nyaralásokat mutatott be amelyeket akkor sem engedhetnék meg magamnak, ha mindenemet eladnám – egy apró kis hirdetést láttam:
> Hatékony embereket keresünk tengerentúli birtokok kezelésére! <
Ennyi volt. Nincsenek részletek; csak ezek a szavak és egy e-mail cím. Természetesen hatékonynak tartottam magam, ha kellően motiválnak és bárkivel ki tudtam jönni ha igazán rászántam magam. De külföldön dolgozni? Elgondolkodtam: végül is mi tartott itt az Egyesült Királyságban? A szüleim már régóta korkedvezményes nyugdíjba mentek Dél-Franciaországba (a leendő örökségemből finanszírozva, nagyon köszönöm! ), és egyedüli gyerek voltam. Volt néhány ismerősöm a városban és alkalmanként tartottam a kapcsolatot iskolai és egyetemi barátaimmal, de igazán nem volt itt senki, aki nélkül ne tudnék élni. Beillesztettem az önéletrajzomat egy e-mailbe, elküldtem, majd teljesen megfeledkeztem róla.

Három héttel később, amikor a helyi Sainsbury's készételek között böngésztem hazafelé (a „Taste the Difference” választékából mert ugye csak egyszer élsz? ), amikor egy ismeretlen számról bejövő hívás jelent meg a telefonomon. Felsóhajtottam, és elfogadtam a hívást, teljesen felkészülve néhány telemarketinges baromságra. Ezúttal nem az volt.
– Joe Barclay-vel beszélek?
– Igen, így van.
– A nevem Bridget. XXXX-ről hívok az általunk meghirdetett pozícióra való jelentkezésed miatt.