Tiltott viszony

Június végén az iskola mindig furcsán lélegzik.
A falak még őrzik a tanév zaját, de a folyosók már üresen konganak. A tablók alatt elhaltak a suttogások, a tanári asztalon egymásra csúsztatva hevernek a bizonyítványok másolatai. Én – negyvenévesen, tizennyolcadik éve tanítok magyar irodalmat – ilyenkor szeretek egyedül maradni egy kicsit.
Az utolsó végzős osztályom volt az idei tizenkettedik B. „Volt. ”
Már így kell gondolnom rájuk.
Beléptem az üres tanterembe. Az ablak résnyire nyitva volt, a függöny enyhén mozdult a meleg levegőben. Végig sétáltam a padsorok között, ujjaim szinte ösztönösen végigsimítottak az egyik asztal szélén. Mennyi felelést, mennyi verset, mennyi kamaszos dacot láttak ezek a padsorok!
A hátsó padnál megálltam.
Ott ült ő.
Mindig kicsit félrebillent fejjel figyelt. Nem volt hangos, nem volt feltűnő. De amikor beszélt, a mondataiból már nem egy gyerek szólt.
Akkor még nem gondoltam semmire. Tanár voltam. Ő pedig diák.
Kopogás zökkentett ki a gondolataimból.
Megfordultam.
Az ajtóban állt.

– Elnézést... tanárnő... – mondta bizonytalan mosollyal.
Ugyanaz a hang. Mégis más.
Nem a hang változott meg. Hanem a helyzet.

– Igen? – kérdeztem, és meglepődtem, milyen száraz a torkom.
– A bizonyítványom melléklete... azt mondták, itt maradt.
Belépett. Nem kért engedélyt. Nem is volt rá szükség. Már nem volt diák. A jogviszony lezárult. A névsor le volt pecsételve.
Az asztalhoz léptem, keresni kezdtem a papírt. Éreztem a fiú jelenlétét a hátam mögött. Nem volt fenyegető. Nem volt tolakodó.
Egyszerűen... férfias.
Ez a szó villant át rajtam, és azonnal el is szégyelltem magam. Mit gondolsz? – Dorgáltam meg magamat.
De amikor átnyújtottam az iratot, az ujjunk egy pillanatra összeért. Véletlenül. Természetesen. Jelentéktelenül.
Csakhogy a pillanat nem maradt jelentéktelen.
A fiú nem kapta el rögtön a kezét. De nem is szorította meg az enyémet. Nem tett semmi különöset. Csak rám nézett.
És akkor láttam meg először igazán.
Nem a diákomat.
Nem a tizenhét éves fiút.
Hanem azt a tekintetet, amely már nem kérdez, hanem választ keres.

– Köszönöm, Andrea.
A nevemet mondta.
Nem azt, hogy „tanárnő”.
A levegő mintha sűrűbbé vált volna közöttünk.

– Visszajöhetek még? – kérdezte halkan.
– Diákként, leérettségizni. Igen – feleltem automatikusan.
Csend lett, majd elmosolygott

– Jönni fogok.