Együttélés

Mintha a Padödö együttes számomra, a magam keserű tiszteletére énekelte volna a ritmust. Szabó János. Huszonöt év távlatából anyámék talán választhattak volna bölcsebbet. Nővérem, Eszter, aki egy évtizednyivel idősebb volt,   de pár évnyivel nézett csak ki annak, széles ívben lenézett.
– Takarodj már innen, te kis pisis – lökött el magától, amikor magányomban a társaságát kerestem. Így jöttem rá,   hogy a legjobb társam a számítógép. A programozás.

Munka mellett végeztem el az egyetemet. Ma egy programozó cég problémamegoldója, hibakeresője, javítója, néha játékfejlesztője vagyok. A pénz mesés, főleg úgy, hogy a munkát magam örömére csinálom. Otthonom-sokat munkahelyem is – egy harmincnyolc négyzetméteres garzon, amely papíron közös a nővéremmel, bár ő csak havi kötelezettség tudatból tér be hozzám. Fél órára.

Apám akkor lépett ki az életünkből, amikor hatéves voltam. Anyám alkoholista életmódja miatt – visszafordíthatatlanul. Ketten maradtunk nővéremmel, vele,   aki adandó alkalommal le is pattant. Eladtuk a családi házat, és ebbe a kis lyukba költöztünk, immáron csak ketten, hiszen nővérem is elsietett – mindig idősebb férfiakhoz, akik eltartották, hiába volt kereskedelmi végzettsége, életében egy percet sem dolgozott.

Anya érettségim utáni  évben télen nem jött haza egy éjszakán. Szokás szerint ment fél liter pálinkáért, idegen ágyakban aludt. Aznap hajnalban csengetés. Annyira részeg volt, hogy a kulcsát sem találta. Háttt... Nem ő találta. Rendőrök csengettek egy sarokkal arrébb, egy kapualjban megfagyott. Átadták a részvétüket. Intéztem a temetést, és mindent. Így lettem szabad.

A temetés után a garzon még üresebbnek tűnt. Nem a tér hiányzott, hanem a várakozás vége. Már senki sem jöhetett haza részegen éjjel. A csönd olyan volt, mint egy új hangszigetelés, ami minden zajt elnyel, csak a saját gondolataim zúgása marad.

Nővérem, Eszter, természetesen nem jött sűrűbben. Üzenetet küldött, hogy az új pasija – egy ötvenéves építési vállalkozó – elviszi Balira, Máltára,   most belföldre így sajnos nem ér rá. A „sajnos” olyan volt, mint a papírra nyomott automata aláírás. Nem fájt. Csak megerősítette, amit hosszú évek óta tudtam, hogy mi ketten nem egy családból származunk, csak ugyanabba a bűnbe estünk, és ugyanaz a vezetéknevünk maradt.