Miből lesz a cserebogár

A svájci bankszámlám egyenlegét böngészem a második monitoron. Csengetnek. A bejárati ajtón át is, a kamerán keresztül is megpillantok egy fiatal nőt. Egy Swarovski fülbevalót hoz – de ő gyémántnak hiszi, és milliókat akar kérni a bizományba vételért. Már attól bizsereg a seggem, ahogy belép.

– Kezét csókolom.
– Jó napot.

Az átadó trezorba teszi a darabot. Nem tömegtermék. Ezt már láttam – villan be azonnal. Rákeresek a körözöttek adatbázisában. Még keres az adatbázis ránézek. Orosz, tizennégy karát. Hmm. Nem körözik. Apró karc ejtek a kapocson,   hogy bevizsgáljam. De arany. Nem nézek a nőre. Rutinból sorolom a három árat, három futamidőt. Amikor kiválasztja, elkérhetem a személyijét. Ám ahogy ránézek azonnal felkapom a fejem.

– Timcsike?

A tekintete végig tapogatja az arcomat.

– István bá'?
– Csak István. Mi van veled, ezek? Úristen. Mikor láttalak? Tizennégy éve?

Gondolkodik.

– Mikor eljöttél   –  mondja lassan.   –  Hét voltam, akkor mentem elsőbe. Tizenöt éve.
– Fú, azta...   –  Le nem veszem róla a szemem.   –  Csinos nő lettél.

Nézem a fülbevalót.

– Timcsike! Mire kéne neked ez a pénz?

Egy pillanatig habozik, mintha mérlegelné, mit mondjon. Aztán sóhajt egy nagyot, és kibukik belőle minden.

– Tudod, István... nem kicsit rúgtam össze a port anyával. Apámat meg... hát, úgy igazából soha nem is ismertem. Még a nevét sem. És... hát... besikerült gyerekként, ismernek engem...   –  Keserű mosoly suhan át az arcán.   –  Kezdenem kell valamit. Most egy barátnőm fogadott be pár éjszakára, egy gumimatracon alszom. Panzióra nincs pénz, vagyis... nagyon drága. Viszont lenne egy társbérlet egy lánnyal a Hair szalonbó ahol elkezdtem dolgoznil... csak hát előre kellene kifizetnem a részem. Tudom, nem elég a fülbevaló ára, de... több mint a semmi.

Ahogy beszél, bennem már elindul valami. Egy régi, ismerős érzés. Felelősség, talán. Vagy csak egyszerű szánalom, amit nem akarok annak nevezni.

– Figyelj, Timcsike...   –  kezdem lassan.   –  Szerényen élek én is, de... egy kis szobába pár hétre meghúzhatod magad.

Kimondtam, és közben magam is meglepődök rajta. De hát... évekig neveltem. Vagy legalábbis együtt éltünk egy fedél alatt, és akkoriban egész jól kijöttünk.

– Oké, István... de hogy...?
– Hát egyszerűen. Elmész a cuccaidért...   –  rápillantok az órámra   –  öt után visszajössz, és viszlek.