Őrizetben 2. rész

A következő hetek, majd hónapok úgy teltek, mintha valami csendes, tökéletesen beállt gépezet működött volna. A külvilág számára semmi sem változott. Napközben én a főkapitányság folyosóin, az iratok, a megbeszélések és a kimerítő bürokrácia tengerében éltem. Néha összefutottam Jucival a kétering folyosóján, ahol már szorgosan dolgozott konyhalányként. Egy-egy formális bólintás, egy "Hogy vagy? ", "Jól, köszönöm" pár szó, majd tovább mentünk egymás mellett, üres tekintettel, mint két idegen. A kollégák tudták, hogy ő a "kapitány pártfogoltja", hogy nálam lakik, de látták rajtam – és az fontos volt – hogy Juci ezzel soha, egyetlen egyszer sem élt vissza. Nem volt pimasz, nem követelt, nem mutatott megvetést vagy túlzó hálát. Csak dolgozott. Ezért is becsültem őt egyre jobban.

De otthon... otthon a valóságunk szinte fizikailag megváltoztatta a levegőt. Az egykori magányos, steril lakásból egy meleg, élő otthon lett. A házi munkát – a főzést, a mosást, a takarítást – nem osztottuk meg, hanem közösen végeztük. Ez a különbség volt a kulcs. Nem volt "tiéd" és "enyém", hanem "mienk". A konyhában a rádió mellett takarítottunk, és közben vitattuk a híreket. A fürdőszobát takarítottuk, és nevettünk a habon és a vízcseppeken. És minden munka után, mint egy természetes jutalom, ott volt az az idő, amikor összebújtunk a kanapén. Néha csak olvastunk, néztünk egy filmet, de sokszor ez a közelség, a testek összeérése, a meleg és a biztonság érzése magával hozta a szeretkezést.

Egy csendes megállapodás született közöttünk. Rengeteg dolgot tud két nő egymással, de mi az orális gyönyörkínzást, a kölcsönös adás-vételt részesítettük előnyben. Talán mert abban nem volt múltunk, nem volt régi sérelem vagy kényszer. Az volt a mi teljesen új, tisztára mosott nyelvünk. Egy olyan terület, ahol mindketten tanulók és mesterek voltunk egyszerre és ahol a kielégülés nemcsak fizikai, hanem mélyen lelki felszabadulás volt. Ez volt a mi titkos rítusunk, a napi világ zaja után való visszatérés a saját, csendes belső törvényeinkhez.

És eljött egy nyugis, napsütötte péntek. A gondolat egy reggel, a kávé mellett villant át az agyamon. Felugrottam.

– Változásra van szükségünk – mondtam, és a kulcscsomóm csörgött a kezemben.