Mire képes a fantázia?

Fantáziánkat gyakran elengedjük a messzeségbe, és olykor-olykor nagyon szeretnénk, ha ott is maradna... Ilyesmi történt meg velem egy irodalom órán. Nagyon fáradt voltam, semmi kedvem nem volt figyelni. A mellettem ülő tündér lány óvatosan simogatott. Csak a kezemet cirógatta, semmi több. "Mivel Petőfi ugye A magyar költő... ", nos én ekkor szenderedtem bele a cirógatásba. Most kerültem az osztályba nemrég és már az első nap feltűnt e gyönyörűség, és az őt körülvevő isteni fény.

Egy folyó partján fekszem és nézem az eget. Érzem, hogy valami simogatja a kezemet, de szomorúan kell észleljem, hogy az csak egy szél mozgatta fűszál. Nézem a szürkülő eget... néhol előbukkan már egy-két csillag halvány fénye. Nehezemre esik felállni... furcsa de nagyon kellemes, ahogy a fűszál cirógat. Becsukom a szemem és megpróbálok elaludni e kellemesen altató, de valahogy mégis izgató simogatásra. Hülyének érzem magam, hogy egy mozgó fűszál hozzám dörgölődzését élvezem, de nagyon jó, és nem akarom, hogy abbahagyja a szél.

Bevillan egy másik kép, kicsit felébredek, a tanár goromba feje csattan arcomba. A simogatás is abbamaradt, nagyon haragszom a tanárra... nagyon. De gyorsan visszaillesztem fékezhetetlen fantáziám a folyópartra. A simogatás nem folytatódik... szomorú vagyok. Felállok, és keresek egy árnyékosabb helyet, itt nagyon meleg van. Már-már kezdenék igazából felébredni, hisz semmi izgalmas nem történik, egy fa alatt ott ül a lány, aki valójában mellettem ül. Gyönyörűre barnult bőrén megcsillan a napfény és szinte hívogat. Hívogat, és engedek a kísértésnek. Leülök mellé, megnézem jobban. Egy póló van rajta és egy bugyi. Olvas, csak akkor vesz észre, mikor már ott ülök.