A főbérlő fia

Idegesek voltak, borzasztóan idegesek attól a pillanattól kezdve, hogy elfogadták: nincs más választásuk, de az utolsó percek, mielőtt a srác, Ernő megérkezett volna a kis lelakott lakásukba, már-már horrorisztikusak voltak. Valószínűleg az sem segített, hogy aznap egyikük sem evett semmit. Még ha a konyhaszekrényükben lett volna is bármi étvágygerjesztő, valószínűleg nem maradt volna meg bennük. Dávid már reggeli ébredése óta émelygett, és biztos volt benne, hogy Évi is hasonlóan érez.
– Akár a szüleimhez is költözhetnénk – hajtogatta a lány napok, hetek óta.
– Attól még egyikünknek sem lenne munkája, és kilátásunk se rá. Pesten kell maradnunk. – Most, hogy újra végigmentek ezen a körön, a hangjában sürgetés és mélyen megbújó rettegés vibrált.
– Ez őrültség. Kell lennie más útnak is – mondta Évi, miközben az apró konyhaasztalnál ültek, amit egy előző évi hideg délutánon kukáztak össze.
– Ez a való élet. Senki nem fog nekünk segíteni puszira. – Dávid ránézett fiatal felesége tágra nyílt kék szemeire, felsóhajtott, és gyengéden azt mondta: – Nem kell megtenned, ha tényleg nem bírod elviselni, édesem.
A lány bólintott, Dávid pedig látta, ahogy a melle szaporán emelkedik és süllyed a szorongástól. Olyan volt számára, mint egy rémült kisnyúl az autópálya közepén, aki nem tudja, merre fusson. Aztán sóhajtott egyet, és annyit mondott: – Nincs más választásunk.
Dávid mély levegőt vett. – Tudod, hogy ez nem változtat meg semmit... köztünk, mármint.
– Tudom.
– Szeretlek, kicsim, és ezen soha semmi nem fog változtatni.
– Tudom.
Megszólalt a csengő; Dávid mellkasában úgy robbant a hang, mint egy gránát. Átnézett Évire, látta, ahogy a lány nyel egyet, de aztán Dávid szemébe fúródott a tekintete, és alig észrevehetően, de határozottan biccentett. Dávid újabb sóhajjal feltápászkodott, hogy ajtót nyisson. Ernő, az a nagy, ostoba állat. Dávid kezet rázott vele, úgy mosolyogtak egymásra, mintha legjobb barátok lennének, és ahogy hátralépett, hogy beengedje a főbérlő fiát a szűk előszobába, Évi is ott volt mögötte, szinte bujkálva a konyhaajtóban. Rámosolygott a férjére, jelezve, hogy képes felvenni a szükséges álarcot. Ernő behúzta a bejárati ajtót, erővel kellett becsukni. – Még mindig nem javítottuk meg ezt az ajtót? – kérdezte, miközben szorosan bezárta, első kézből tapasztalva, milyen vacak a zár, amire az apja hónapok óta nem nézett rá, hiába kérték.