Forgatás

– Csak így tovább – suttogta Róza, miközben combjai összeszorultak az oldalamon. Kezem a csípőjén, éreztem a bőre forróságát, mintha maga az élet pulzálna alatta. Láttam a homlokán a verejték gyöngyeit, ahogy a lámpafénybe hullottak, mint szanaszét szórt gyémántok. Feje lassan előrebukott, szája az arcomhoz ért, a lehelete forró volt, miközben a fülembe lihegte:
– Nézz a szemembe, Norbi.
És én engedelmeskedtem. A szemébe néztem, amelyben a saját vágyam tükröződött vissza, felnagyítva, megcsillanva. De ebben a pillanatban valami megváltozott. A szeméből nem csak a sötét mélység nézett vissza, hanem valami mozgó, vibráló árnyék. Egy kis kékes fény, mintha egy távoli, le nem csapott villám maradt volna ott a pupillájában. És én éreztem. Nem kívülről, hanem belülről. Mint egy kívülről jövő, meleg rezgés, amely a csontjaimig hatolt. A tekintetünk összekapcsolódott és a szoba körülöttünk elmosódott. Már nem éreztem, hol végződik a bőröm és hol kezdődik az övé. A combjai között éreztem a lüktetését, de az is átsugárzott a saját vérembe. Kezem, amely a mellein volt, nemcsak a sima bőrt érezte, hanem a vérerét is, amelyek hatalmas ritmusban vertek a szíve és az én ritmusomban.
– Róza... – kapkodtam a lélegzetem után.
– Suttogj csak – mondta és a lovagló mozdulatai újra felvettek egy hipnotikus ritmust. – Sőt... ne is suttogj. Kiálts!
Próbálkoztam. Koncentráltam, a tekintetünk összekötő hídján keresztül küldtem egy képet, ahogy megfogom emelni derekam, mikor ő süllyed és testünk vadul csapódik össze.
És láttam, ahogy a szeme kitágul. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, de nem szomorú volt, hanem örömtől csillogó.
– Emlékszel arra? – szólt a fülemben a hangja, melegen, gyöngéden. – Amikor megállás nélkül dugtál... és... és három szuper hosszú orgazmust okoztál nekem.
A levegő maga is vibrált. Az éjjeliszekrényen lévő lámpa búra enyhén csörömpölt mozgásunk hatására. Az egész világ erre az ágyra, erre a kapcsolatra szűkült. És én tudtam, hogy ez nem varázslat. Ez mi voltunk és vagyunk. Mindig is így voltunk, csak valami leomlott bennünk, valami gát, amit a mindennapok emeltek. És most, ebben a tökéletes összhangban, az utolsó fal is ismét összeomlik.
– Többet – könyörögtem, és a szavak a gondolataimból születtek, míg a testem teljesen feloldódott az övében. – Gyorsabban, erősebben, adj többet tested gyönyöréből!