Adriánál

Adriánnál

Négy éve kezdődött, huszonegy éves voltam, amikor targoncásként dolgoztam és a poros, dübörgő raktárvilágomba belépett Kinga. Tizennyolc éves, olyan szende és visszahúzódó volt, mintha nem is a mi korunkból jött volna. Minden mozdulatában volt valami merevség, egy láthatatlan, érinthetetlen páncél. Az idősebb kollégák már az első napon összesúgtak mögötte.
– Na, ezt a szűz Máriát, majd valakinek szét kell törni... – de én nem ezt láttam. Engem az fogott meg benne, amit mások merevségnek vélték. Az a sérülékeny méltóság, a tekintetéből sugárzó csendesség, mintha egy titkot őrizne.
Nehéz volt hozzá férkőzni. Munka után próbáltam megszólítani, témát találni.  Mintha egy üvegház falát döngetném. Azonnal becsukódott. De nem adtam fel. Valamiért kihívás volt, majd bevallom a makacsságom lassan szerelemmé érett.
Az első randira vagy két hónapot kellett várnom. A keze is megrándult, amikor megpróbáltam megfogni. Aztán egyszer csak, egy sétán a folyóparton, megengedte az első csókot. Olyan volt, mint a szélben remegő fűszál érintése. Aztán hónapok múlva, egy éjszakai sötétségben, végre a ruhája alá csúsztattam a kezem. Simogattam a puha, átlagos mellét, a nedves punciját, de mindig ott volt valami akadály, egy láthatatlan, szilárd fal. Otthon, magányos maszturbálás után gyakran gondolkodtam: „Mi a francért kínlódok ezzel a nővel? ”
De reggelente, amikor megláttam, ahogy komolyan, szótlanul pakol, a vágy még erősebb lett, mint az előtt.
Egy év kapcsolat után, egy szünetben, a raktár hűvös sarkában, hozzám simult, és lesütött szemmel mondta:
– Figyelj, Tibi... Én a mamám halottas ágyánál fogadtam meg neki, hogy szűzen megyek férjhez. Ha... ha tényleg szeretsz, és elfogadod... ki kell bírnod.
Nem mondtam semmit, csak a szemébe néztem.
„Ki kell bírnod, gondoltam. „ Kibírtam. Minden percét. Pettingeltünk a sötét szobámban, a szülői házban és már az boldoggá tett, kielégített.
Az esküvőnkön ötvenen voltak. Polgári, aztán egyházi.
Kinga is ivott, de egyikünk se volt talán még spicces sem. A nászéjszakán, hajnalban a szobámba, most már a szobánkban, előttem állt. A szeme szomorú volt, de határozott.
– Nem akarom ittasan – mondta csendesen. – Tiszta elmével akarom átadni magam, elveszteni azt, ami egy nőnek csak egyszer adatik meg életében. Legyen így... ma este... rendben?