Raktárban

Nem volt már sok hátra a napból, egyetlen épületet kellett màr csak átnézni töviről hegyére. Fogytán volt a türelmünk, az energiánk, a vádlink a sok gyaloglástól külön életét élt. A raktár volt a legproblémásabb, lehet, hogy nem kellett volna a végére hagyni. Nyűgös volt már G. is, feszült. Valószínűleg az elmaradt ebéd miatt. Kapkodva igyekeztem összefoglalni a kritikus pontokat, azokat, amikkel kapcsolatban fenntartásaink lehetnek. G. mögöttem állt, azt hittem, figyel, jegyzetel. Nem láttam, hogy a lehető legminimálisabb mértékben sem az érdekelte, amit mutogatok. A lépcső alatti területig bírta. Megragadta a karom, maga felé fordított, eltolt a falig és a két tenyerét feltámasztotta a fejem két oldalára. Olyan közel volt az arca, hogy rendesen a szemébe nézni sem tudtam. Úgy meglepődtem, hogy nyikkanni sem mertem.

– Hagyjuk ezt mára! Kikészülök tőled... – morogta, én pedig egész biztos valami földön túlian bamba pofával nyugtázhattam a kirohanását, mint aki nem tudja, milyen filmre ült be a moziba, mert folytatta – Semmi más nem jár a fejemben egész nap, csak az, hogy mennyi idő alatt tudnám lehúzni rólad a farmerodat, hová tudlak felhasaltatni, hogyan tudok a lehető legmélyebben beléd hatolni, te meg hajolgatsz előttem, szétsütöd az agyamban az összes epromot – mostanra egészen elfúlt a hangja.
Én még mindig nem értettem, hogy mit akar. Soha semmi jelét nem adta annak, hogy az ebédhez járó kóla sorsánál jobban érdekelném. Mire a gondolatmenetemet befejeztem volna, mondanivalója nyomatékosítása érdekében a számba fúrta a nyelvét, mintha az élete múlna rajta. Egész testével nekem feszült, mintha attól félne, hogy kicsúszok a kezei közül.  Szerencse, hogy az ember nem képes öngyulladásra, máskülönben lángra kapott volna, szinte izzott.

– Felhúztál, napok óta arra tudok csak gondolni, hogy belemarkolok a hajadba, és hátulról beléd hatolok. Vagy a csípős nyelvedet forgatod a farkamon. Vissza kell fognom magam, hogy ne támadjalak le. Látni akarlak, érezni magamon. Azt akarom, hogy a szádba vegyél tövig – sorolta szinte egy szuszra, bennem pedig táncra perdült a vágy a szavaitól, a hangjától, a szemétől, ami egy árnyalattal sötétebbre váltott.