Azok a boldog békeidők
A dobozok pakolgatásától felszálló portól pislogtam, könnyezett a szemem, amikor a kézírás megállított. A CD-re ugyanazzal a kék tollal írtak, amit édesanyám használt mindig is „Tata 100 éves”. A szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni. Ez a CD soha nem kerülhetett volna a selejtezendő dolgok közé!
Otthon, az esti csendben, amikor már mindenki elaludt, betettem a laptopba. Sok-sok hangfájl volt rajta. A „Lejátszás” megnyomása után a felvétel egy ismeretlen, mély hangú narrátorral kezdődött: „Dr. Kiss Béla a Semmelweis Egyetem professzora, és Nagy József úr, a századik születésnapja alkalmából... ”
Aztán, mintha csak a szobában lett volna, megszólalt ő. Dédi Tata. Azon az érces, nyugodt, egy kicsit recsegős hangján, amelyben ott volt egy egész élet bölcsessége és szelídsége. Behunytam a szememet és azonnal látni véltem. A sűrű, fehér haját, a bőrén a napsütötte ráncokat, mint egy bölcs tölgy évgyűrűit. A reggel nem volt reggel nála egy kupica házipálinka nélkül. Aztán elfogyasztotta a zsíros kenyeret ropogós szalonnával, füstölt kolbásszal, vékonyra vágott hagymával. Mindezt egy pohár otelló bor kíséretében. Ez volt az indítása minden napjának. Aztán kiment a kertbe, a magának kisajátított részbe. Ott kapált, metszett, locsolt délig, a földdel és a növényekkel beszélgetve. Az ebéd utáni szundinál is egy pohár bor és egy szivar volt a társa. Egy órácskára ledőlt, majd újra munkába fogott az állatok körül és a kertben, ahol minden percét értékesen töltötte. Este pedig a lavórban mosakodott meg. Hiába volt már fürdőszoba, ez volt az ő szertartása. És amikor lefeküdt, olyan mélyen aludt, hogy csak a kakas ébresztője zavarta fel hajnalban, hogy egy újabb, hasonlóan teljes nap kezdetét indítsa el.
A hangfájl véget ért, könnyek csordultak ki a szememből. De nem szomorú könnyek, hanem mosolyogtatók. Nem a halál és az elmúlás fájdalma volt benne, hanem a teltség, a bölcsesség és a csend, a szeretet öröme, ami egy egyszerű, de nem problémamentes életből áradt felém a múltból.
A következő hangfájlt már alvás előtt indítottam el, mint aki egy titkos ajtót tár fel, de csak egy pislantásnyira. Dédi hangja ismét betöltötte a szobát, de most nem a napi rutinról, hanem a lélek mélyéről kérdezték.
És akkor, egy hosszú monológ után, megkérdezte a hang.
– És, Józsi bácsi, mi volt a kamaszkorának a legszebb emléke?
Otthon, az esti csendben, amikor már mindenki elaludt, betettem a laptopba. Sok-sok hangfájl volt rajta. A „Lejátszás” megnyomása után a felvétel egy ismeretlen, mély hangú narrátorral kezdődött: „Dr. Kiss Béla a Semmelweis Egyetem professzora, és Nagy József úr, a századik születésnapja alkalmából... ”
Aztán, mintha csak a szobában lett volna, megszólalt ő. Dédi Tata. Azon az érces, nyugodt, egy kicsit recsegős hangján, amelyben ott volt egy egész élet bölcsessége és szelídsége. Behunytam a szememet és azonnal látni véltem. A sűrű, fehér haját, a bőrén a napsütötte ráncokat, mint egy bölcs tölgy évgyűrűit. A reggel nem volt reggel nála egy kupica házipálinka nélkül. Aztán elfogyasztotta a zsíros kenyeret ropogós szalonnával, füstölt kolbásszal, vékonyra vágott hagymával. Mindezt egy pohár otelló bor kíséretében. Ez volt az indítása minden napjának. Aztán kiment a kertbe, a magának kisajátított részbe. Ott kapált, metszett, locsolt délig, a földdel és a növényekkel beszélgetve. Az ebéd utáni szundinál is egy pohár bor és egy szivar volt a társa. Egy órácskára ledőlt, majd újra munkába fogott az állatok körül és a kertben, ahol minden percét értékesen töltötte. Este pedig a lavórban mosakodott meg. Hiába volt már fürdőszoba, ez volt az ő szertartása. És amikor lefeküdt, olyan mélyen aludt, hogy csak a kakas ébresztője zavarta fel hajnalban, hogy egy újabb, hasonlóan teljes nap kezdetét indítsa el.
A hangfájl véget ért, könnyek csordultak ki a szememből. De nem szomorú könnyek, hanem mosolyogtatók. Nem a halál és az elmúlás fájdalma volt benne, hanem a teltség, a bölcsesség és a csend, a szeretet öröme, ami egy egyszerű, de nem problémamentes életből áradt felém a múltból.
A következő hangfájlt már alvás előtt indítottam el, mint aki egy titkos ajtót tár fel, de csak egy pislantásnyira. Dédi hangja ismét betöltötte a szobát, de most nem a napi rutinról, hanem a lélek mélyéről kérdezték.
És akkor, egy hosszú monológ után, megkérdezte a hang.
– És, Józsi bácsi, mi volt a kamaszkorának a legszebb emléke?
Ez csak a történet kezdete, még 12 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1