Senior beauty

Sokszor szinte elfelejtettem hogy Erzsike ötven év feletti úri hölgy,   a nagymamám. Én változóan, környezet függően hívom  nagyinak, Erzsinek, Böbének. Gyerekkoromban anyám egyedül nevelt, rengeteget dolgozott, és amikor a magyar kolóniánkban valakinek vigyázni kellett rám, mindig Erzsikéhez az anyjához, a nagyihoz passzolt le. Ő volt az, aki elvitt az első baseballmeccsemre, aki megtanított tojást sütni, és aki először mondta rám tréfásan: „na, te kis Gáborkám, lesz belőled még valaki”.
Az évek múltak, anyám visszaköltözött Magyarországra, én meg itt maradtam tizenhét évesen gimnazistaként. Nagyi ötvenkilenc évesen, két éve özvegy lett, de nem az a típus, aki beletörődik az öregségbe. Konditerem, napozás, kozmetika, nagy szilikon mellek, minden, amitől nőnek érezhette magát. Bevallom őszintén éjszakai maszturbálásaimnak a tanárnők, szomszédnők mellett sokszor tárgya volt Ő is. Sokszor élveztem el arra gondolva hogy előttem térdel, vagy rajta fekve benne vagyok.
Mostanra a környék ismert alakja lett. A magyar közösség örök ifjú dívája, aki sorra nyerte a „senior beauty” versenyeket az államokban.
Idén viszont valami megváltozott. Az idei verseny kibővült, miden államban felléptünk, zsúfolt, szoros, fárasztó lett a program. A régi menedzsere nem jött vele, valami összezördülés volt köztük, amiről nem beszélt, így rám bízta magát. Azt mondta, „te úgyis ismersz minden porcikámban, Gáborkám, jobb kezem leszel”.
És most itt vagyunk, Arizonában, egy újabb verseny előtt. A motel parkolójában álltam, a forróság szinte vibrált az aszfalt felett. Nagyi akit versenyekkor Erzsikének kellett szólítanom az árnyékba húzódott, kezében jeges limonádéval, a nagy karimájú kalapja alatt alig látszott az arca. A napok óta tartó utazás, a próbák és interjúk nyomot hagytak rajta, láttam, mennyire fáradt.
– Nem is tudom, miért vállaltam ezt az egészet idén is – morogta, miközben a pohárban csörgő jégdarabokat nézte. – Talán csak azért, mert nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
A csomagtartó előtt álltam és csak bólintottam.
– A versenyekkel?
– A zajjal. A figyelemmel. Azzal, hogy még mindig valaki vagyok valakinek.
Letettem a táskát, behajoltam a csomagtartóba újabb bőröndért.
– Most is az vagy – mondtam halkan. – Csak lehet, hogy nem annak, akinek régen.
Nagyi elmosolyodott, fáradtan, de őszintén.
– Milyen filozofikus lettél, unikám.
A megszokott becenév most másképp hangzott.