Piroska, a kimerült indián nő

A kihalt, nyári délutánok csendjében gyakran hallom a szaladó léptek neszét a padlásról, a plafonon keresztül. Néha még mindig megfordulok, hogy elkapjam a bűntudat vagy a mély harag árnyékát, ami a házban cselleng. De csak a felújított fa nyikorog, a frissen vakolt falak hűvösek. Minden új, tisztán ragyog – én meg itt állok a közepén, harminckilenc évesen, olyan magányosan, mintha egy múzeumban élnék, amit magamnak rendeztem be. A családi ház. A szerencsém? Az átok? Hamar megörököltem.
Anyát tizenegy éves koromban veszítettem el. „Átlépett egy másik világba”, ahogy a felnőttek susogták körülöttem. Ő választotta. Miért? A válasz sírba szállt vele. Apa lelkileg összeroskadt, és a busz vezetésébe menekült A Volán kormánya mögé, az éjszakai vonalak végtelen sávjaiba. A ház, ahol a félő gyerek lélek üvöltött a csendben, az számára ijesztőbb volt, mint bármelyik sötét országút. Otthagyott, hogy egyedül küzdjek meg a rémekkel, és azzal, amit akkor még nem tudtam, hogy mi az... a magány.
A megváltás – vagy annak démoni utánzata – csak néhány házzal odébb lakott. Húsz évvel idősebb unokatestvérem volt. Ő „tartotta bennem éjjelente a lelket és a farkát”. A szavak is fájnak, olyan hidegen állnak itt, leírva. Nem emlékszem, hogy élveztem volna. Emlékszem a zűrzavarra, a félelemre, a fura, kötelességtudó érzésre, hogy ez így van jól, mert valaki figyel rám. Aztán a botrány, a kivéreztetett pletyka, az ő elűzése nemcsak a faluból, hanem a horizontról is. És én, a korán érő kislány, aki testileg és szellemileg is túl korán nőtt fel, egyedül maradtam a romok között, de még mindig butának éreztem magam. Nem értettem a szabályokat, a játékot, amibe belerángattak.
Általános iskola után a helyi kereskedelmi szakközépbe mentem. A gyakorlatomat a városka egyetlen nagyobb áruházában, az ÁBC-ben töltöttem. Itt kezdődött a második leckém a felnőtté válás művészetéből. A szakmai ismeretek mellett más tudásra is szert tettem. Egy beszállító sofőr, meg a főnök helyettese. Mindketten jóval idősebbek, tapasztaltabbak, körültekintőek. Az oktatásuk kimerítő volt, aprólékos. Megtanították a testem használatára, a kívánságok titkos nyelvezetére, a kiszolgáltatottság fokozataira. Tudták, hogy nincs hova menekülnöm. Nem erőszak volt, inkább egy fojtogató, „nevelő” eljárás, egy lassú leépülés. A szakma végére értem, és magam is végem voltam. Kiégtem. Testileg, lelkileg, szellemileg. Olyan üres voltam, mint egy kikopott dióbél.