Szinész? Asztalos? Vagy csak egy boldogságot kereső nő?

Brigi vagyok, színésznőcske. Igen, ez a nőcske ott a végén nem véletlen. Nem vagyok sztár, még csak nagy színésznő sem, ahogy azt a Színművészetin szokás volt suttogni, amikor valaki tényleg letett valamit az asztalra. Én inkább a kávéscsészét tettem le, mások próbatáblákat. Én próbákra jártam, ők bemutatókra. Jó, volt közel 70-80 szerepem, ebből csak kettő főszerep, a Górnagy Mária színi tanodától a mai, nem a kormány által támogatott vidéki kis társulatban. Mellékszereplő voltam filmekben és próbálkozom szinkronnal. Hát a szereposztó díványok nem kedveltek, vagy lehet a tulajdonosai a producer urak, rendező urak és még egy női rendező is. Nem egy vödröt a fejére és úgy már dugható vagyok, de nem is a csöcsös díva, kifutóról leakasztott szépség. Átlagos, vagy kicsit alatti nő. Nincs semmi szilikon, csak amit apa meg anya összehozott 41 éve az ágyukban.
De nem panaszkodom. Van egy kis házam, nagy portán amit örököltem a mamámtól, azt meg a nagypapa építette a saját kezével, úgyhogy ha jobban belegondolok, a család már három generációja dolgozik azon, hogy én ne haljak éhen egy félhíres szerep miatt. És van bennem valami, amit nem lehet se tanítani, se tagadni: ragaszkodás. Magamhoz, a színházhoz, az illatokhoz, a súgógödörbe rejtett ásványvízhez, az utolsó pillanatban kicserélt díszlethez. Szeretem a színpadot akkor is, ha csak három mondat az egész szerepem. Mert az az én három mondatom. A szinkronnál is elvagyok. Néha egy japán animéből szólalok meg, máskor egy amerikai rendőrnő negyedik statisztája vagyok. Olyan is volt, hogy csak szuszogtam. Háromféleképpen, hogy legyen miből választani. Mondta is a rendező, hogy „Brigi, belőled lehetne szuszogás-specialista. ” Kérdezhetnéd, miért nem mentem férjhez, vagy miért nem szültem három gyereket, ha már úgyis csak „színésznőcske” vagyok? Mert még várok. Egy igazi szerepre. Akár a színpadon, akár az életben. És addig... addig leporolom a következő darab szövegkönyvét. Meg talán magamat is. A házam is porolgattam, újítgattam, ahogy a színésznőcske lelkét szokás. A covid alatt elfogyott minden tartalék. A színház bezárt, fellépések elmaradtak, szinkron is csak azoknak, akiknek már úgyis volt nevük. Én meg ott maradtam szövegkönyvekkel a fejemben, és egy penészes sarkú konyhával a valóságban.