Nyomasztó teher

Valami történt a feleségével, és Antal nem tudta, mi az oka. Az elmúlt hetekben Szófia eltávolodott, szinte esetlenül érezte magát a társaságában. Nem látszott rajta, hogy sokat akarna szexelni, míg egy hónappal ezelőttig átlagosan legalább heti kétszer összebújtak. Próbált magában érvelni, arra gondolva, hogy valószínűleg végre utolérte Szófiát a menopauza, és megölte a szexuális vágyát. De ez egyrészt még korai lett volna, másrészt nem magyarázta a hirtelen bekövetkezett eseményt, nemhogy a köztük lévő növekvő távolságot.
Végül annyira felkavarta a dolog, hogy egy szerda este, miközben ágyba bújtak, megkérdezte tőle. Mindketten felültek, Szófia pedig éppen olvasni akarta a regényét.
Egyszerűen kimondta:
– Valami baj van? Az elmúlt hetekben nem voltál önmagad. És csak kétszer voltunk intim kapcsolatban az elmúlt hónapban.
Szófia kissé összerezzent, majd egy pillanatra összeszedte a gondolatait.
– Már el akartam mondani neked, de nem találtam meg a megfelelő pillanatot. Ráadásul túlságosan féltem ahhoz, hogy elmondjam. De... igazad van, sajnálom!
Felkapta a párnát maga mögül, és mentőövként szorította a mellkasához. Mélyen bámulta, mert képtelen volt a férje szemébe nézni. Antal hallgatott. Hirtelen rosszabb hírre készült, mint hogy „a menopauza megölte a libidómat”.
– Zoli a baj.
A fiuk. Júniusban érettségizett és velük élt, miközben munkát keresett.
– Ő és én, mi... – elhalt a nő hangja, alig tudta kimondani a szavakat.
A kezei a párnába kapaszkodtak, az ujjpercei kifehéredtek.
– Zoli és én... Ó, istenem. Viszonyom van vele!
Az arcát a párnához nyomta. Antal döbbenten hallgatott. Annyira szerette volna, ha ez valami idétlen tréfa lenne, de Szófia túl ideges volt ahhoz, hogy viccnek tekintse. De ezt semmiképpen sem hallotta jól, ugye? Szófia folytatta:
– Csak valahogy... megtörtént. Nem tudom. De soha nem ebben az ágyban; soha nem a szobánkban.
Mintha ez lett volna a legjobban kifogásolható rész.
– Zoli? A fiunk, Zoli?
A nő bólintott, de még mindig csak a fojtogatni kívánt párnát nézte.
– Rögtön el akartam mondani, de...
A zavarodottság és a tagadás kezdett utat engedni a dühnek és az árulás érzetének.
– Szófia, mi a franc? Megcsaltál? A saját kibaszott fiunkkal?! Ez... vérfertőzés! Jézus Krisztus!