Betanulás

Harminckét évesen Európa egyik legnagyobb autógyárának magyarországi telephelyén dolgoztam, minőségellenőrként. Tudtam, belénk égették, hogy mekkora felelősség nyomja a vállamat. Egyetlen hiba elnézése is emberéletekbe kerülhet.
Ez a munkahelyi feszültség lassan a magánéletemre is rányomta a bélyegét. A férjemmel egyre több volt a súrlódás, még az ágyban is ott feszült közöttünk a kimondatlan teher. Egy hete éppen egy veszekedés után próbáltuk összeszedni a darabokra hullott érzéseinket, amikor csörgött a telefonom. A minőségbiztosítási igazgató hivatott másnapra magához, az irodájába.
Amikor beléptem, a helyiségben már ott ült a közvetlen főnököm és Máté, az ellentétes műszak ellenőre. A nagyfőnök nem húzta az időt, tömören vázolta a lényeget. Új gép, és vele együtt új ellenőrzési módszer kerül hozzánk egy másik cégtől, ahol átszervezés zajlik. Kettőnkre esett a választása, hogy elsajátítsuk a kezelését. A feladat egyszerűnek tűnt. Az egyik Jumper furgonnal elmegyünk a német céghez Bonn mellé, felváltva vezetünk, ott két nap alatt betanuljuk a működését, aztán hazahozzuk, és mi mutatjuk meg a többieknek is, hogyan kell használni.
Mátét felületesen ismertem, csak műszakváltásokkor váltottunk pár szót. Nem volt az esetem, pedig a csajok szerint bugyinedvesítő a pasi. Nekem a férjem az. Habár a hangja mélyről csengett, amit hiányoltam a férjemből. Vacsora közben elmondtam a kapott feladatot.

– El kell utaznom néhány napra – Mondtam neki félvállról.
– Hova? – Kérdezte a férjem, és letette a villát.
– Bonn mellé. A cégnek egy új gépet hozunk be. Egy nap oda, kettő ott, egy nap vissza. Máté és én megyünk érte, ott betanítanak bennünket, aztán mi tanítjuk be majd a többieket.
Elgondolkodva nézett rám, nem szólalt meg rögtön.

– Nem mondom, furcsa lesz nélküled itthon az a négy nap – törte meg a csendet. – De talán nem is árt.
– Mire gondolsz? – Néztem rá kíváncsian.
– Arra, hogy... khm... mostanában mintha minden ugyanarról szólna. Munka, rohanás, feszültség. Talán ha egy kicsit hiányzunk egymásnak, újra rájövünk, mennyire fontosak is vagyunk a másiknak.
– Szóval jó lesz egy kis szünet? – Kérdeztem félig mosolyogva.
– Nem szünet. Csak egy kis nélkülözés – felelte, és közben megfogta a kezem. – Hidd el, jót fog tenni nekünk, ha újra megérezzük, milyen, amikor hiányzik a másik.
– Aham... – biccentettem. – Akkor úgy vesszük, ez egy békíttető folyamat? – Kacsintottam.