A különleges nyár

Végre itt volt a nyár. Az elmúlt néhány év nagyon kemény volt, és szükségem volt egy kis kikapcsolódásra.
Két év telt el azóta, de még mindig úgy tűnt számomra, mintha az életem egy szempillantás alatt változott volna a látszólag tökéletesből szánalmassá. Vagy talán már régóta szánalmas volt, csak a siker miatt a hamis boldogság álarca mögé rejtőzött?
Huszonkét évesen az egyetemről egyenesen egy vidéki kisváros középiskolájába mentem angol tanárnak, ahol nem voltak túl válogatósak a felvételkor, mivel nem sok fiatal tanár akart a semmi közepén élni. De én élveztem a csendet, mert így volt időm befejezni az egyetemen írt regényem szerkesztését. Meglepetésemre azt is felfedeztem, hogy élvezem a diákokkal az együttműködést. Legalábbis azokkal, akik úgy tekintettek a könyvekre és a nyelvre, ahogy én. Bár ők sajnos nagyon kevesen voltak, a legtöbbjük csak a minimumot tette meg, hogy átmenjen az „unalmas, de kötelező” angol órákon.
Huszonhárom évesen a könyvem nemcsak hogy elkészült, de egy kiadó megvette, és a nyáron ki is adta. Mire visszatértem az osztályterembe a második évemre, már bestsellerszerző voltam. Ez nemcsak a tanári hírnevemet növelte, hanem felkeltette a tanszék legdögösebb tanárnőjének figyelmét is, és még mielőtt véget ért volna a tanév, megnősültem.
A nyári szünetben egy hosszú nászutat tettünk Kelet-Ázsiában. Mivel gyerekkoromban nem volt pénzünk, eléggé megdöbbentettek az ötcsillagos szállodák és üdülőhelyek árai, de az újdonsült feleségem imádta, és a könyvből származó hirtelen pénzbeáramlás valóban jól mutatott, így teljesítettem a kívánságait.
A pénz egy része előleg volt egy második könyvre, amit a kiadóm mielőbb szeretett volna megkapni, nekem pedig volt egy ötletem, amit nagyon szerettem volna megírni. Így huszonnégy évesen, amikor elkezdődött a harmadik évem a vidéki középiskolában, az estéimet és a hétvégéimet írással töltöttem.
A karácsonyi szünetig a feleségem meggyőzött, hogy szüneteltessem a tanári pályámat, hogy teljes mértékben a könyvre tudjak koncentrálni. És mellesleg, hogy költözzünk el ebből az eldugott kisvárosból. Beleegyeztem mindkét kérésébe, és hamarosan egy torontói toronyház lakásában találtuk magunkat, nem messze a régi egyetememtől, ami azt jelentette, hogy újra kapcsolatba kerülhettem néhány olyan régi barátommal, akik még azelőtt ismertek, hogy az arcom a könyvborítón megjelent.