Az élet megy tovább

A nyolcvanas évek elején járunk, Budapest, szakközép. Most is előttem van az osztályterem, nyikorgó székek, kréta pora a levegőben, a falon Lenin-kép, meg a kötelező táblák a munkaversenyről. Akkoriban még nem sejtettük, hogy ezek a mindennapok egyszer nosztalgiává szelídülnek.
Éva néni volt az osztályfőnökünk. Negyvenöt körüli, özvegy, alacsony, törékeny, barna asszony. Ahogy most visszagondolok, fiatalok voltunk, bohók, de mégis tudtuk, hogy van benne valami más. Nemcsak tanár volt, hanem nő is, méghozzá olyan, aki mellett az ember szíve néha kihagyott egy ütemet.
Nem volt feltűnő, inkább egyszerű, de pont ez adott neki valami különös vonzerőt. A testtartása, ahogy a tábla előtt állt, a kecses lábai, és hát... a gömbölyű feneke, amit mi fiúk persze észrevettünk, bár nem mertünk volna hangosan kimondani. Csak összekacsintottunk néha, mikor kilépett az osztályból, de a szívem mélyén másképp néztem rá, mint a többiek. Volt benne egy finom elegancia, egy melegség, ami sokszor megfoghatatlan volt.
A hangja is különleges volt, lágy, de határozott. Amikor nevemen szólított, úgy éreztem, mintha csak nekem beszélne. Néha elkapta a tekintetem, és bár biztos csak a kötelességtudat vagy a tanári szigor nézett vissza rám, bennem mégis felvillant valami... valami kamaszos, naiv remény, hogy talán több is van ott, mint puszta figyelem.
Most, évtizedekkel később is érzem azt a furcsa kettősséget, a kamaszfiú rajongását és a felnőtt férfi tiszteletét. Akkoriban nem volt semmi konkrét, csak lopott pillanatok, egy-egy mosoly, egy apró mozdulat, ami a szívembe égett. És talán ezért lett Éva néni számomra nemcsak egy tanár, hanem egy emlék, ami azóta is ott él bennem, kicsit titkosan, kicsit romantikusan.
A millió emlék közül mégis az az éjszaka maradt meg bennem legmélyebben. Iskolai táborban éjszaka volt, afféle „életre nevelés” címszóval, amikor a fiúknak éjszakai őrséget kellett adniuk. A szabály szigorú volt, takarodó tízkor, és ahogy az óra elütötte a tizenegyet, az épületben teljes csönd lett. Csak az udvar rejtelmes kattogása és az erdő felől beszüremlő zajok kísérték az ember gondolatait. Én hajnali kettőig voltam őrségben, teljesen egyedül, a saját félelmeimmel. Az udvar éjjel egészen más arcát mutatta, minden nyikkanás, minden reccsenés nagyobbnak tűnt, mint nappal. A sötétben a saját szívverésemet is hallottam.