A taxisnő

Életem első negyvenhárom éve... ha most visszatekintek, azt kell mondanom, hogy kivételesen jól indult minden. Boldog házasságban vagyok. A hivatásomat, a tanári pályát, mindig szívvel-lélekkel csináltam. Magyar-töri szakosként dolgoztam, és nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy igazgatóhelyettes is lehettem egy ismert gimibe. Oda jutottam, ahová sokan csak vágyakoznak. A női testem is a maga teljességében volt jelen akkoriban. Nemcsak kívánatosnak éreztem magam, hanem vágyakozónak is. A szexuális étvágyam épp a tetőfokán, míg a férjem... hát, ő meg már lefelé tartott azon az íven. Negyvenkilenc éves volt, és bár nem mondom, hogy közénk állt a kor, de egyre inkább éreztem, hogy ő már csak maszatol, én meg... én többre vágytam.

És akkor jött ő, az új kolléga. Három évvel fiatalabb volt nálam, épp annyival, hogy még fiatalnak hasson, de már elég érett is legyen. Nem csak a szakmai szimpátia volt ott köztünk, hanem valami mélyebb, ösztönösebb kapocs is. A kémia, mondják erre és nálunk az nagyon is működött. Heti két találkozás, szenvedélyes, izzadt testű pásztorórák, közben otthon a férjem erőlködése... Ez így együtt hozta azt a minimumot, amit nőként elvártam az élettől. Nem volt lelkiismeret-furdalásom. Vagy csak nem akartam érezni. A fiam addigra már Németországban tanult, Hannoverben, az állatorvosi egyetemen harmadéves volt. Büszke voltam rá, még ha ritkán is láttam. Az életem, minden apró repedésével együtt, mégiscsak majdnem idillinek tűnt. Közel három éven át ringatóztam ebben a különös egyensúlyban, munka, férj, szerető, anya, nő. Azt hittem, megtaláltam az arany középutat. Aztán lassan... szépen lassan kezdett minden összeborulni. Mint egy kártyavár. Először csak egy kis megingás itt, egy feszültebb pillantás ott, aztán kérdések, amikre nem volt jó válaszom. És egy nap felébredtem, és már nem tudtam eldönteni, hogy ki vagyok. Egy feleség? Egy szerető? Egy hazug nő? Vagy egy olyan ember, aki egyszerűen csak boldog akart lenni, és túl sokat mert remélni? Rájöttem már egyik sem. Negyvenhét évesen már nem reméltem csodákat, de nem számítottam bukásra sem. Azt hittem, ha az ember becsülettel dolgozik, ha próbál hűséges lenni önmagához és valami szívből jövőhöz, akkor nem jön az összeomlás. De jött. Három férfi... három férfi volt, aki végül padlóra küldött. Vagy talán egy kicsit a padló alá.