Boldogság kortalan

Huszonhárom éves vagyok, három hónapja várandós, és úgy érzem, mintha minden lépésemért magyarázkodnom kellene. Az, hogy úgy gondolják, hogy az apámmal nézünk lakást, valamiért mindenki szemében gyanússá tesz. Fizetésképtelennek és hitelre alkalmatlannak néznek.
A lakás, amit néztünk, gyönyörű. Új építésű, 148 négyzetméter, amerikai konyhás, két fürdővel, négy hálóval és egy tágas nappalival. Nem palota, hanem a jövőm. Egy olyan tér, ahol lehet majd játszani a gyerekkel, vendégeket fogadni, együtt főzni, egy kicsit fellélegezni. Még semmit nem vettünk meg. Csak érdeklődünk. Bár ez nagyon tetszett. De úgy éreztem, már ezért is bűnt követek el.
Az ingatlanos nő, aki az ingatlant árulta – üzletiesen öltözött, tökéletesen sminkelt, de a szemeiben nem volt semmi melegség. Valószínűleg több tucat ilyen beszélgetést folytatott le a héten is, mégis úgy beszélt velem, mintha személyes sértés lenne a létezésem.

– Tudja, kisasszony – kezdett bele, és úgy ejtette ki a „kisasszony” szót, mintha egy ábrándos kölyök lennék, aki a babaházak után most igazi házról álmodik – ez az ingatlan nem babaszoba. Nem ifjú házasoknak való. Ez a felnőttek terepe. A gazdagoké. Négy háló, amerikai konyha, két fürdő. Minek két pályakezdő fiatalnak? Még azt sem tartotta fontosnak, hogy a férjét elhozza.
Nem szóltam közbe. A szemem sarkából láttam, hogy a férfi megfeszült mellettem. De ő is hallgatott. Én nem akartam a hasamra mutatni, és arról szónokolni, hogy felnőtt vagyok, anya leszek, és hogy nem vagyok egyedül.

– És gondolom, CSOK, meg Babaváró ugye? – Folytatta a nő gúnyos mosollyal. – De azt azért ugye tudják, hogy a jövedelemmel is számolni kell? A szülők meg... hát, – a férfire nézett – ki tud 2025-ben húsz évre előre jövedelmet biztosítani?
A szavai tompán koppantak bennem. Hirtelen újra tizenhat évesnek éreztem magam, amikor a tanár úgy beszélt hozzám, mint aki túl sokat képzel magáról. Öntelt. Önző. Kislány.
És akkor hirtelen megpördült, és a mellettem álló férfihoz fordult. Valószínűleg csak érdeklődő – gondolja. Papucs van rajta, póló, kopott farmer. Néha mosolyog, néha sóhajt, de a szemével öl.

– Uram, drága apuka, egy ilyen vásárlás az ember egész jövőjét felőrli, ha rosszul csinálják – mondja neki élesen. – Én az ön helyében meggondolnám, hogy örökre lenullázza-e magát egy ilyen döntéssel.
A férfi nem szólt vissza, csak egykedvűen bólogatott, mintha megszokta volna, hogy így beszélnek vele. Én viszont nem.