Utolsó esély?

Nem tudom, lehet-e az embernek hetvenkét évesen „utolsó esélye”, vagy csak a fejében hiszi azt, hogy van még egy. Én most úgy érzem, van. És mivel kevés időt szán már rám a jövő, hát nem is halogatom tovább, hogy megírjam ezt a történetet magamnak, vagy talán annak, aki egyszer még kíváncsi lesz rám.
Bandinak hívnak. Hivatalosan András vagyok, de még a közjegyző is így írja a levelében „Tisztelt Bandi bácsi! ” Már megszoktam. Egyébként özvegy vagyok. Tizennégy éve ment el az én Erzsóm, azóta én maradtam a mindig pörgő, örökmozgó, de lassan már magányban kopó vénember. Vénember? A fenét. Minden reggel lenyomok tíz kilométert a Margitszigeten, kéthetente teniszezem a fiatalokkal..., a nálam húsz évvel fiatalabbakat is megverem néha, és igen még mindig vállalok könyvvizsgálatot. Sőt, most is van két cégem, akik nélkülem el se indulnak a NAV-hoz. Az agyam nem porosodott be, talán csak a szívem egyik sarka.
A nővérem Terka, két évvel idősebb nálam. Ő maradt a faluban, ahol felnőttünk, a felújított szülői házban, annak minden porával, zsíros kenyerével, hagymájával és langyos borával együtt. Nála lakik a lánya, Zsuzsa, egy megkeseredett, ötvenes asszony, akit sohase értettem igazán. Neki van egy lánya Dia. A tesóm unokája. Vagyis..., nekem a második unokahúgom, de én mindig úgy gondoltam rá, mint  a tesóm gyöngyszemére. Csak gyerekkorában találkoztunk párszor. Labdát dobáltam neki az udvaron, meg megmutattam, hogyan kell kukoricából babát csinálni.  Aztán eltűnt az életemből, mint minden más, amit nem fogtam elég szorosan. Nem sírom vissza a múltat, vagyis dehogynem, de azt már csak magamban szoktam. Esténként, egy pohár bor mellett, amikor megáll bennem minden zaj, a régi képek kezdenek villogni, mint egy régi vetítővel felvillantott diák. Anyánk kötényes alakja, apánk nagy hangja a disznó vágásánál, a régi szoba sparhertjének illata. No meg Klári, aki egyszerre volt halk, bölcs és ördögien vonzó. A mai napig érzem, ha lehunyom a szemem, hogyan fogta meg a nyakam hátul, ha túl komolykodtam.
Most meg... Itt állok, vagyis futok, rohanok, könyvelek, élek. De közben egyre gyakrabban jut eszembe, vajon mi marad belőlem, ha egyszer leállok? Van-e még, akinek számítok? Vagy csak egy aktív öregember vagyok a világ szélén, akit megcsodálnak, aztán elfelejtenek?
Nem tudom, miért gondoltam pont most Zsuzsáékra. Talán mert kaptam egy képeslapot Terikétől. Egy piros pipacsos rét volt rajta, hátul csak ennyi állt: