Három barátnő

Hatvan év! Ha elmondanám egy ismeretlennek, hogy hatvan éve vagyunk barátnők Katival meg Judittal, biztos azt hinné, túlzok. Pedig dehogy. Már az oviban, a csoportképen is egymás mellett voltunk, nyafogós copfosok a műanyag bicikli körül. Kati a racionális, mindig a homokozó másik felén épített valami struktúrát. Judit akkor is csak nevetett a fiúk „jaj, be büdös a kinti budi” beszólásain. Én? Mindig is a szavakat szerettem. Már akkor is beárultam a dadusnak, ki kezdte a verekedést.
Ma már nevetünk ezeken, vagy inkább csak mosolygunk, mert nevetni csak wellnessen szoktunk igazán, néhány prosecco után, fáradtan, mikor már leült bennünk a világ zaja.
Én, Erzsi, jogásznak tanultam. A kisváros ügyvédje lettem, szó szerint. Amit a közjegyző nem vállalt, azt én igen. Ja, ő volt a férjem, de hat éve meghalt. Hat éve vagyok özvegy. Kati gyerekorvos lett, ő is egyedül maradt, öt éve. A férje országgyűlési képviselőként halt meg, bent a Parlamentben, egy ülés után, a dohányzóban. Azt mondják, méltósággal. Judit sosem volt férjnél. Vagyis... férje nem volt, de pasija több is. Néha elszólta magát, hogy csaja is van. Harminc évig azt hittük, a gyerekekért él. Aztán egyszer egy éjféli beszélgetés során, mikor már a jakuzziban is kihűlt a víz, kibökte:

– Én gyűlölöm a kis germókat. Esküszöm, ha nem lenne az az idióta orvosi eskü, már rég gyújtóst vágnék belőlük a Balaton-felvidéken.
Aztán sírt is, de röhögtünk is. Ami biztos, mi hárman mindig itt voltunk egymásnak. Akkor is, amikor valaki megházasodott, bajban volt, gyereket szült vagy éppen az ellenkezőjét, nem akart gyereket. A havi wellness, a születésnapok, a közös nyaralások, ezek tartották össze az életünket, amiből már alig volt valami hátra.
Közös döntés volt, hogy 65 évesen visszavonulunk. Kati az utolsó évet már úgy dolgozta végig, mint egy büntetett tanuló – számolta a napokat, amíg végre nem kell többé rajzolgatni a nyuszikat a kis betegeinek, csak mert egy anyuka panaszkodott a „rideg hangulat miatt”. Judit addigra már lelépett a multitól, de néha visszajárt „tanácsot adni”, ami valójában egy-egy délutáni presszózást jelentett az új igazgatóval. A saját könyvelőirodáját sem ő vezette már. Én is elengedtem az aktákat, és csak a régi ügyfeleim ragaszkodtak hozzám, de már csak kis dolgokkal zaklattak, mint, pl. „Erzsikém, tényleg be kell írni a végrendeletbe a vőmet? ” A nagyobb volumenű dolgokat a kis csapatom vitte, figyelő felügyeletemmel.