Árvaházból 1. rész

Emlékszem, aznap este különösen hideg volt. Az a fajta csípős, metsző hideg, amit nem csak a bőrödön, de valahogy mélyen belül, a csontjaidban is érzel. Még most is tisztán előttem van a rendőrautó villogó fénye, ahogy megállt a házunk előtt. Akkor még nem értettem, mi történik pontosan. Csak azt, hogy anya és apa nem jönnek haza. Soha többé.
Az autóbaleset gyors volt és végzetes. Egy másodperc, és minden megváltozott. Egy ideig rokonoknál húztam meg magam, de nem sokkal később kimondták: gyermekotthonba kerülök. Azt hittem, ez valami átmeneti dolog lesz. Hogy majd valaki szól, hogy tévedés történt, és hogy mehetek haza. De nem jött senki.
Az otthon első napja... mintha egy másik világba csöppentem volna. Hideg falak, idegen gyerekek, csendes nevelők, akik túl sokat láttak már ahhoz, hogy minden új arcra külön történetként tekintsenek. Próbáltam erős maradni, de esténként, amikor mindenki más aludt, magam alá húzott a csend. Ott jött ki igazán, amit nappal elrejtettem: a félelem, az üresség, a harag.
Volt egy fotóm, amit mindig magamnál tartottam – egy kép hármunkról, anyáról, apáról és rólam egy nyári napon, amikor még minden rendben volt. Ezt a képet néztem minden este lefekvés előtt, mintha abban a pillanatban meg tudnám állítani az időt.
Aztán, valahogy – nem is tudom pontosan mikor – elkezdtem figyelni másokra is. A szobatársam, Tomi, például, aki mindig úgy tett, mintha minden poén lenne, de éjszakánként beszélt álmában, és néha sírt is. Vagy Nóri, aki rajzolt, folyton csak rajzolt, mint aki egy másik világot próbál megálmodni magának.
És talán ekkor kezdődött el valami. Nem feltétlenül a gyógyulás – az lassan jött, és nem is teljesen –, hanem az, hogy megtanultam élni az új valóságomban. Megérteni, hogy a múlt fájhat, de nem muszáj, hogy megbénítson.
Innen indul az én történetem. Nem egy szép mese, de az enyém. És talán, ha érdekel, szívesen elmesélem, mi történt utána...
Nos, folytatva a történetem, Tomi és én valahogy rögtön megtaláltuk a közös hangot. Talán mert egyikünk sem akart sokat beszélni a múltról, talán mert ugyanaz a csend volt bennünk, csak másképp fejeztük ki. Én figyeltem, hallgattam, ő pedig viccet csinált mindenből. Ez lett a mi nyelvünk.