Egy régi bor íze

A kis faház a hegyoldalon állt, távol a város zajától. Régen a nagyszüleié volt, de most Márk újította fel – hétvégékre, amikor menekülni akart mindentől. Legalábbis ezt mondta Emesének, mikor meghívta. De egyikük sem hitt igazán ebben a „véletlen találkozásban”, ami azóta történt, hogy újra egymás életébe sodródtak.
Tizenhárom év telt el azóta, hogy utoljára látták egymást. Akkor még csak gyerekek voltak, az a fajta barátság kötötte össze őket, ami több is volt néha, kevesebb is máskor. Csak most, felnőttként értették meg, mi is volt az valójában.
Amikor Emese kiszállt az autóból, Márk azonnal tudta, hogy baj lesz. Ugyanaz a mozdulat, ahogy félretűrte a haját, ugyanaz a mosoly, amit kamaszként még nem értett, csak érzett. Most viszont minden pillanatban ott remegett a feszültség.
– Szép lett ez a hely – mondta Emese, miközben körbenézett. – Teljesen más, mint emlékeztem.
– Minden megváltozik – felelte Márk. – De vannak dolgok, amik nem.
A bor illata betöltötte a kis konyhát, miközben a poharaikat töltötték. Odakint fák susogtak, és a nyári égbolt lusta, rózsaszín fényben úszott. Márk figyelte, ahogy Emese kilép a teraszra, mezítláb a deszkapadlón. A ruhája vékony volt, alatta kirajzolódott teste íve – nem kihívóan, inkább csak éppen annyira, hogy ne tudja levenni róla a szemét.
– Peti tudja, hogy itt vagy? – kérdezte Márk halkan, mikor mellé lépett.
Emese nem fordult felé. Csak kortyolt a borból, majd letette a poharát a korlátra.
– Azt hiszi, anyáméknál vagyok vidéken.
– És nem kérdezte, hogy miért nem együtt mentetek?
– Ő mostanában mással van elfoglalva – felelte halkan. – Az új üzlettel. A telefonjával. Bárkivel, csak velem nem.
– Tudod, hogy ez őrültség, igaz? – Emese a bort forgatta a pohárban, a félhomályban izzott a tekintete.
– Pontosan ezért vagy itt – felelte Márk, miközben kilépett a konyhából két pohárral. – Sosem vonzott a kiszámítható.
– Azért én nem gondoltam, hogy ennyire... veszélyesen fog kezdődni – mosolyodott el, miközben átvette tőle a bort.
– Mert nem gondolkodtál. Csak jöttél. Mint régen.
– Régen nem volt vőlegényem. – A mondat úgy suhant át a levegőn, mint egy árnyék.