Szemléletváltás

Ülök a rendőrség rideg várójában, a műbőr szék nyikorog alattam, a plafonon neoncsövek zúgnak. Várok. Még mindig. Ahogy itt ülök, leperegnek bennem az életem egész eddigi történései. Az én filmem.
Már kislánykoromban tudtam, hogy mi akarok lenni. Körzeti megbízott. Ott a faluban, ahol felnőttem, a rendőr szent volt, meg félelmetes. Mindenki köszönt neki, és senki nem mert vele viccelődni. Vele szemben tisztelet, – meg egy kis gyomorgörcs – járt a szolgálati egyenruhához, akire akárcsak ránézett. Én meg csak álltam az utcán, a kék villogót bámulva, és azt motyogtam magamban, Egyszer én is ilyen leszek.
Beadtam a jelentkezést a rendészeti suliba. Az orvosi vizsgálat? Simán ment. Akkoriban még előny volt, hogy alig volt mellem. A menzeszem pontosan jött, mint az óra ütése, az atlétikától meg olyan izmaim voltak, hogy simán csináltam a húzódzkodást is. Aztán jött az iskola. Ott nem kérdeztek. Csak sulykoltak. Egy dolgot kellett megtanulni, a rendszert szolgálni. Nem számított, hogy kettő meg kettő az nem öt, hogy Petőfi nem biológus volt, vagy, hogy Rákóczi Ferenc az nem első magyar űrhajós. Tények? Felejtsd el! Ne gondolkozz! Csak szolgálj! Lehajtott fejjel, összeszorított szájjal, hűséggel a rendszerhez. Így végeztem. Így lettem rendőrnő.
Amikor a kisvárosi őrsre vezényeltek, egyedül voltam nő az egész bagázsban. És a legfiatalabb is. Na, ebből már sejthető, milyen volt a fogadtatás. Nekik nem voltam több, mint egy lyuk a lábam között. A fejétől a farkáig hímsoviniszta férfiak úgy néztek rám, hogy „ez csak egy nő, akit előbb-utóbb gerincre kell vágni”. Voltak, akik csak a hátam mögött röhögtek, mások szemtől szembe engedték el a taplóbbnál taplóbb beszólásokat. Azt hitték, ettől lesznek férfiak. Eleinte próbáltam tartani magam. Volt bennem tartás, önérzet, hivatástudat. Visszaszóltam, ment a szájkarate. Aztán ezek szépen lassan leperegtek rólam, mint az esőkabátról a víz. Csak nálam belül nem pörgött le semmi, hanem beitta a húsom. A gúnyos nevetések, a kétértelmű célozgatások, a hosszan tartott tekintetek, mint valami sav, lassan marták szét bennem a gerincet.
Akkoriban kezdtem máshogy nézni a parancsnokhelyettesre. Nős volt, de még fiatalos, alig múlt negyven. Volt benne valami emberi. Legalábbis azt hittem. Le is feküdtem vele, a szeretője lettem. Nem szerelem volt, csak menedék. Könnyű dolga volt. Már az iskolai gyakorlaton bejáratták a pinámat a polgárőrök.