Kati nővér krónikája

Békesség veletek, jó olvasók! Én, Katalin nővér, az Irgalmas Rend szent kerítésein belül élem mindennapjaimat, ahol az Úr dicsősége mellett néha az emberi gyarlóság is megjelenik, még ha reverendában, vagy habitusban is vagyunk.
Tegnap este rám került a sor, hogy az esti imát József atyával közösen mondjuk el a paplak szobácskájában, melyben annyi gyertya lobogott, hogy még a Szentlélek is hunyorogva jött volna be. Az atya rám nézett, oly szelíden, ahogy a bárány a leölő hentes kése előtt, s így szólt:

– Katalin nővér, az imádság szavait a szív mélyéről kell mondani! És néha a kezet is oda kell tenni, ahová a Lélek kívánja. – Megfogta a kezemet, és mintha csak kulcsot keresne, a combjai közé vonta. Halkan azt mormolta: – Ez itt a mennyország kulcsa, leányom. Meg kellene nézni, vajon a te kelyhed zárját, – a paradicsomba vezető kaput – nyitja-e?
Én, mint szófogadó apáca, – az Irgalmas Rend nővére – és merő kíváncsiságból is, hogy miféle zár az enyém, engedelmeskedtem, ám oly fura melegség öntött el, mintha a gyóntatószék fűtését kapcsolta volna be valaki.
Reggel alig vártam, hogy Erzsébet főnővérrel találkozzak a kolostorkertben. Ott állt, olyan komoly tekintettel, mint egy középkori freskóról lelépett szent.

– Tisztelendő nővérem, tegnap este üdvözültem! – Mondtam neki.
– Hogy történt, mi történt veled, Katalin? – Kérdezte, s az arca már előre gyanakvó volt, mint aki tudja, hogy nem a rózsafüzérről lesz szó.
– Az esti imánál... az atya... nos, a kezemet a combjai közé vezette, s azt mondta, ott van a menny kulcsa, s próbáljam bele az én kelyhem zárjába.
Erzsébet nővér kegyesen káromkodott, s úgy nézett rám, mint aki harmadszor hallja ugyanazt a prédikációt.

– A vén kéjenc gazember! – Suttogta. – Engem meg tíz éve azzal hiteget, hogy az Gábor arkangyal trombitája, s fújjam csak kitartóan, mert az égi kórus várja a hangját!
– Én hittem neki, Erzsébet nővér! – Mondtam, s magamba roskadtam, mint aki eltévesztette az evangéliumi napot.
– Ne búsulj, húgom – mondta ő. – Sokan kezdtük így. Majd megtanulod, hogy az ég felé nem mindig a paplakon át vezet az út.
S akkor, mintha a harang is együtt érzően kongatta volna a delet, csak bólogattunk mi ketten a kolostor hársfája alatt. A szenteknek hála, legalább a kulcs már nem bennem volt.