Éjszakai kaland

A belváros éjszakai forgataga mindig is vonzott. Azok a neonfények, a dübörgő zene a klubokból, és a koncertek utáni vibráló energia mind olyan érzéseket keltett bennem, amelyekből sosem akartam kiszakadni. Régen, amikor még rendszeresen jártam a belvárosi szórakozóhelyekre, kialakult egy szokásom: hazafelé sosem a legrövidebb utat választottam. Nem, én a kacskaringós, elhagyatottabb utcákon át mentem, részben hogy elkerüljem a dugókat és a rendőrök szondáztatását – nem ittam sokat, de pár sör után ki akar kockáztatni egy igazoltatást? Másrészt viszont ezek az éjszakai barangolások valami más miatt is fontosak lettek. Volt valami izgató abban, ahogy a város sötét oldalát fürkésztem, azokat a kétes környékeket, ahol az éjszaka más szabályok szerint működött.
Ezeken az utakon időnként feltűntek prostik, magányos alakok az utcasarkokon, akik a reflektorok halvány fényében várakoztak. Az első néhány alkalommal csak kíváncsiságból lassítottam le, amikor elhaladtam mellettük. A szemkontaktus, az a pillanatnyi, néma párbeszéd a tekintetünkkel mindig megdobogtatta a szívemet. Volt benne valami tiltott, valami veszélyesen izgató. Ez a szokás lassan rutinná vált. Hazafelé, miután flörtöltem a tekintetemmel ezekkel a nőkkel, gyakran alig vártam, hogy hazaérjek, bezárjam az ajtót, és a fürdőszobában, a zuhany alatt, kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget, miközben a szemük villanására gondoltam.
Egyik este, egy különösen forró nyári éjszakán, újra úton voltam. A koncert, amit megnéztem, fantasztikus volt – a basszus még mindig a csontjaimban rezonált, és a sörök enyhe mámora csak fokozta a hangulatomat. Amikor eljött az idő, hogy hazainduljak, természetesen a szokásos „festői” útvonalat választottam. Az autó halkan zümmögött, ahogy lassan gurultam a kihalt utcákon, a szemem pedig fürkészte a sötétet. Többször is körbejártam a környéket, kíváncsi voltam, kik vannak kint, hányan, és hogy felveszi-e őket valaki. Már éppen azon gondolkodtam, hogy ideje hazamenni, amikor megláttam *őt*.
Egy új nő volt, nem láttam még errefelé. Idősebb lehetett, talán a negyvenes évei közepén járhatott, de volt benne valami megkapó. Göndör, sötét haja a vállára omlott, és a teste, bár kicsit teltebb, tökéletesen gömbölyű volt, mintha minden plusz kiló pontosan oda került volna, ahová a természet szánta.