Célkitűzések

Zsófia örvényeket és hullámokat hagyva maga mögött szántotta a vizet. A medence végét elérve lebukott, átfordult, elrúgta magát és hasonlóan bámulatos sebességgel jött vissza. A célja közelségét megérezve kinyújtotta a bal kezét és megérintette a medence falát.
– Ééésss, ennyi! – mondta felette egy hang.
Függőlegesbe fordult és a medence peremébe kapaszkodva kapkodott levegő után. Az úszószemüvegét a homlokára tolta és felnézett időmérője barátságos arcába.
– Nem fogod elhinni!
– Mennyit mentem? – kérdezte izgatottan Zsófia.
– Egy perc 59 másodperc és 37 század. Két perc alatt voltál. Kész őrület!  
Alíz elégedett volt. Hónapok óta azon dolgoztak, hogy a barátnője idejét levigyék. Zsófia nem szólt egy szót sem, de szélesen elmosolyodott és kacsintott, amikor megértette hogy elérte a kitűzött célját. Fáradtan kimászott a vízből majd felállt. A tökéletes úszó testéről lecsorgó víz tócsába gyűlt a csempézett padlón. Alíz egy törölközőt nyújtott neki, amivel szárítkozni kezdett. Utána az öltöző irányába indult, Alíz pedig mellette tartva a lépést megkérdezte:
– És most? Már hosszú ideje dolgoztál ezen az időn. Megpróbálod még lejjebb szorítani?
– Azt hiszem ennyi elég az úszásból. Legközelebb talán valami fekvenyomásos célt tűzök ki. Vagy elkezdek futni.
Zsófia levette az úszósapkáját és lazára rázta barna haját. Alíz semmitmondó hangot hallatott, de arcán látszott a csalódottság. Élvezte az együtt úszást Zsófiával, de nem volt kedve sem futni, sem súlyt emelni. Zsófi az egyik nedves karjával átfogta barátnője vállát és közelebb hajolva hozzá azt búgta:
– Szeretek úszni és fogok is még, de ki akarok próbálni új dolgokat is.  
Ebben a pillanatban Zsófia karcsú dereka felől korgó hang hallatszott. A lány folytatta:
– Megéheztem az ebédre. Menjünk és zuhanyozzunk! Mossuk le rólad a klórt, hogy finomabb legyél lefelé csúszva.
Rákacsintott a barátnőjére és játékosan megnyalta az ajkát.
– Várj csak!... Kedvellek meg minden... de nem emlékszem hogy ebédnek ajánlkoztam volna! – mondta Alíz, majd elfordította zavartól elpiruló arcát, de tovább lépdelt Zsófia mellett. Az elmosolyodott, újra közel húzta magához és azt mondta:
– Valóban? És hogy is volt... mennyi is... igen... tíz héttel ezelőtt abban a bárban? Elfelejtetted? Azt mondtad hogy ha kétszázon két perc alá megyek, akkor meghívsz ebédre.
– Még emlékszel rá? voltam... nem veheted komolyan ezt az ajánlatot!