Gyere, táncolj velem!

Szeretem Pestet, tényleg szeretem. De azért minden alkalommal, mikor eljön az egyetemen egy hosszabb szünet, most konkrétan éppen a nyári, és végre leszállok a vonatról a vidéki kisvárosban, mintha egy szikla gördülne le a mellkasomról. Mélyet szippantok az ismerős, füstmentes levegőből, és eláraszt a nyugalom. A bőröndömet magam után húzva sétálok kifelé az állomásról, tekintetemmel a környéket pásztázva, vajon merre parkol Dani. Végre megpillantom az ütött-kopott kis piros Opel Kadettet, melynek ablakán derékig kilógva integet barátom. Mosoly terül el az arcomon, ahogy meglátom ezt az idiótát, és ez a mosoly fültől fülig szalad, ahogy észreveszem, hogy a kezében egy nagy kartonpapírt lenget, amire macskakaparásszerű írással a nevemet pingálták: Várszegi Laci.
Már majdnem az autóhoz érek, mikor Dani végre befejezi a bohóckodást, visszapréseli magát az ablakon – fene tudja, hogy fért ki egyáltalán rajta –, és feltépve az ajtót vigyorogva mackós ölelésbe von, lapáttenyerével megpaskolgatva a hátamat.
– Szevasz ügyvéd úr! – tol el magától kartávolságra, hogy alaposan szemügyre vegyen. – Hallod, téged bezártak a pincébe? Hófehérke sírva könyörög a receptért, hogy neki is ilyen porcelánfehér bőre legyen. – nyomkodja meg virsli ujjával a meztelen karomat. – Pesten nem süt a Nap? Vagy mi a túró?
– Te mekkora barom vagy! Amúgy én is örülök, hogy látlak. – vigyorgok vissza. – Tanulni mentem Pestre és nem strandolni. És még mindig nem vagyok ügyvéd, addig még ugyanennyi hátra van. – ismétlem újra minden alkalommal, mikor hazautazom a kollégiumból.
– A franc se érti, hogy bírod ezt, mindig csak tanulni, tanulni, tanulni. A gondolatától is rosszul vagyok. Brrr! – rázkódik meg látványosan undorodva, amitől ismét vigyorognom kell. – Nem baj haver, majd most itthon szépen kikupállak, és dögleni fognak utánad a csajok. Na, gyere, hazaszállítom az eminens seggedet. – lök az anyósülés felé, miközben elmarkolja a bőröndömet és belöki a hátsó ülésre.
– Hé, finomabban! És ha valami törékeny dolgot hoztam benne?
– Akkor így jártál. Csak szólok, ha kerámia bidét vagy elefántos nippeket csomagoltál, akkor azokért nem kár, úgyhogy szívesen.
– És ha hoztam a legjobb haveromnak? – húzom az agyát.
– Miért, az van benne? Ne bassz, miért nem szóltál? – és már pattanna is ki ijedt fejjel az ülésből, hogy ellenőrizze, kárt tett-e a drága itókában. Ettől engem persze elkap a röhögés, de azért elkapom a vállát, hogy megállítsam.