Szégyenlem ezen írásom

Mint minden egyetemi éveim záróvizsgái után a koleszes évfolyamtársak, a kollégium klub részében egy ívással egybekötött tivornya keretében engedtük ki a felgyülemlett gőzt. Ez az utolsó évben sem lehet másként, hiszen csak a diplomát kell megvédeni és vége az egyetemi életünknek. Az örök szervező, Erika ismét kiírta az időpontot a face zárt csoportba. Péntek este 20 óra. Gyanítható volt nagy bulira készült, mivel titokzatosan előre jelezte egy felejthetetlen estével búcsúztatjuk egymást és a koleszt. Én a barátnőmmel Katival mentem kicsit késve 30 percet, hiszen tapasztalat, a kezdet mindig laposan indul. Erika nyitott ajtót, egyik segítőjével. Puszi-puszi után a tisztelet körök, meg hogy túl vagyunk öltözve. Nagyon csodálkoztunk, rajtam egy picsa szoknya volt, egy vékony pántos top, Katin egy rövid sort, . A konyhába kaptunk egy-egy energia italt:
– Egy huzamra – mondta Erika. Mi hülyék szót fogadtunk, így későn jött az utóhatás, ahogy nyelő csövünk marta a bekevert házi pálesz.
– Bazdmeg Erika! Ezt nem kellett volna, ez így nagyot fog ütni, idő előtt. – hebegtem két levegő után kapkodás közben.
– Ez lenne a cél kedves Ildikém. – ölelt át röhögve és a nagyobb társalgó felé mutatott, amin egy felírat volt. Reálos lévén is tudtam Dante: Isteni színjáték mottója, amit Erika latinul már mondott is:
– Lasciate ongi speranza Voi, ch’entrante...
– Ki itt belépsz adj fel minden reménnyel... – öleltem vissza és vágtam rá magyarul. Ezt követően jött a „pofon” amiből tudnom kellett volna itt forduljak ki, azaz Erika minden bevezető, jelzés nélkül hosszan csókolózni kezdett velem. Imádtam pasikkal akár órákon át is nyelv csatázni, de nővel? Minél jobban elhúzódott, egyre gyorsabban csökkent ellenállásom, mivel gyengéd, érzéki és szívet melengető érzés volt. Kati egy ideig zavartan ácsorgott, majd tovább somfordált, láttam szemem sarkában.
– Gyerünk vessük magunkat a sűrűjébe mi is. – mondta minden átvitel nélkül a csók bontása után Erika. Én még nem tértem magamhoz, mikor az ajtón beléptünk, egy halvány fényű, gyenge zenés helységben léptünk. Ekkor már sejteni véltem, mit takar az ajtón a felírat. Egy babzsák szerű, hosszúkás, kanapéra hasonlító ülőalkalmatosságra huppantam és szemem tekergettem.