Van másik...

Csodás nyári reggelre ébredtem. Mellettem az ágy szokás szerint üresen. Amióta elköltöztem otthonról, ismét magányosan teltek napjaim. Szüleimmel jóban vagyok, és nem csak havonta egyszer hívom fel őket, de nem maradhattam otthon. "Van más. " Ez a két szó tönkretett több mint tízévi barátságot, két éves tomboló szerelmet, és valószínűleg az egész életem. Azt hittem örökké boldogok leszünk, és soha senki nem szakíthat el minket egymástól, de tévedtem. Nem haragudtam Krisztára, hiszen ismerem elég régóta, és tudom, hogy könnyen lehet befolyásolni. Ráadásul ismerem annyira magamat, hogy tudjam, az életem egy nagy rakás szerencsétlenség. Ez a két év volt életem legboldogabb két éve, és kész, vége.

Egy osztálytársamnál rendezkedtem be, – akit Bélának hívtak – amolyan albérlőként, csak én ingyen laktam nála. Gyakran tréfálkozott velem, hogy ha lányokat hozok fel, és nem bírok velük, nyugodtan szóljak neki. Erre azt mondtam, hogy inkább adja ki a másik szobát egy főiskolás lánynak, mert előbb úgyse lesz itt lány. Majd meglátja – mondta. A nyáron egyszer-kétszer hazalátogattam szüleimhez, de Őt egyszer sem látogattam meg. Részben magam miatt, részben kettőnk miatt. Nem tudtam volna mit mondani, és reménykedtem, hogy talán a régi barátság még helyrejöhet, de tudtam, hogy ehhez idő kell. Gyorsan elment a nyár, én pedig különböző alkalmi munkákból tartottam fenn magam. Bélán kívül szinte senkit nem ismertem a városban, a volt osztályom igen gyorsan szétszéledt. A szokásos állapot ismét beállt: nincs nő, nincs sírás. A csalódást már elfelejtettem, de Krisztát nem bírtam. Egy igaz szerelmet csak egy másik bír feledtetni. Jött az ősz, lapozgattam az újságot, és megláttam a hirdetést: "Albérlet főiskolás lányoknak", mellette pedig az ismerős telefonszám.
– Öreg, csak kiadod azt a szobát? – kérdeztem.
– Ja, ha már ingyen laksz itt, kell a pénz. – tudtam, hogy nem gondolja komolyan, hiszen szívesen látott, és nem volt rászorulva a pénzre.

Egy hét múlva jelentkezett is egy lány. Nem voltam "otthon", épp munkát kerestem. Mikor hazaértem, Béla megkérdezte:
– Na mi van?
– Lehet, hogy meglesz. Azt mondták pont egy fiatal műszerész kell nekik, aki mellesleg szép, okos, kedves, és szerény. Délután visszamegyek.
– Akkor jó. Képzeld, lakótársad érkezett.
– Ha már így mondod, biztos csodálatos lehet. – mondtam, enyhe mellékzöngével.