Egy peches nap

Peches napom volt. Már negyedik órája zötykölődtem a gyorsnak kikiáltott vonat, működésképtelen légkondival közlekedő első osztályú fülkéjében, valahol a szerelvény utolsó kocsiban. Budapest impozáns városa mindig lenyűgözött, és még az apró bosszúságok sem tudták elrontani a napomat. A késő délutáni órák ellenére rengeteg látnivaló akadt. Alig győztem kapkodni a fejem a csinos kis fruskák és az érett, a nőiesség minden csínját – bínját bevető hölgyek tömegében. Tetszett a nyüzsgés. Mi tagadás, sokukat szívesen elkísértem volna a világ végére is akár egy kis flört kedvéért. Aznap viszont nem ilyen napom volt. Kezdődött azzal, hogy az állásinterjúra késve érkeztem. Aztán ott volt még a kánikula, az egész napos döglesztő forrósággal. A Keleti egyik büféjében meg olyan dobozos kaptam, amin a nyitóra ragasztott papírcimke alatt holmi tetvek élték vígan a tyúkszaros kis életüket. Hát persze, hogy reklamáltam. A plusz protein viszont megfeküdte a gyomromat, és már a cseredarab sem esett olyan jól, mint amennyire a szomjúságom kívánta a hideg kellemesen bódító hatását. Aztán jött a vonat. Bezsúfolódtunk egy fülkébe, és kifogtam egy idősebb hölgyet, aki méltán nevezhetett volna a szájjártatás világbajnoki címére. Egyébként aranyos volt, de a folyamatos duma egy idő után kezdett az idegeimre menni, szívesebben aludtam volna át a hosszú utat. Persze ha már peches napom volt, akkor miért ne lehetett volna még rosszabb. Hogy tört volna el a keze annak, aki olyan ülést tervezett, ahol a fejemet a fejtámla előrébb , mint a hátamat. Na ebben a testhelyzetben sem tudtam volna kellemesen szundíkálni, így maradt a mamika kissé unalmas, de azért barátságos társasága.
Már az is jól esett, amikor a végállomástól ötven kilométerre kiürült a fülke, megszabadultam az útitársaktól, és féloldalt fordulva becsuktam a szemem, hogy némi nosztalgiával gondoljak vissza az aznapi interjúra. Nagyon bíztam benne. Érzésem szerint ez az egy legalább sikerült aznap, ha más nem is. A fülke magányában már kezdtem élvezni az utazást. Közömbösem figyeltem a vonat zakatolását, és lekapcsolva a fülke világítását a lehúzott ablak mellett megkönnyebbülve szívtam magamba a felfrissülő levegőt. Odakinn már sötét volt. Csak az állomásokon áthaladva lehetett megállapítani, vajon éppen hol is járunk, de teljes nyugalomban ültem, mert úgyis csak a végállomáson kellett leszállnom.