A+ A-

Az én Vénuszom

- Mi a legszebb emléked gyerekkorodból? – kérdezte tőlem a lány, amikor egy percre abbahagytam nyakának csókolgatását.
Leheltem még egy utolsó puszit a füle alá, aztán kellemeset sóhajtva hanyatt fordultam. A karom átbújtattam a tarkója alatt, ő pedig, dorombolva, mint egy kismacska, odafészkelte magát a mellkasomra. Éreztem arca puhaságát és melegét. Az illata olyan volt, akár egy sós lagúnáé, mielőtt lecsap rá a vihar. Fájón idézte vissza a tengert, amelyet csak nagyon régen, és talán csak álmaimban láttam.
- Folyó mellett nőttem fel – mondtam.
- Tudom.
- Jó barátaim voltak. Sok emlékem van. Többnyire szépek.
- De mi a legszebb közülük?
Még szorosabban öleltem őt magamhoz. Annyira fiatal, annyira kedves volt. Vajon megérti-e, hogy legszebb emlék, mint olyan, nem létezik? És ha létezik is, legtöbbször valami teljesen jelentéktelen dolog, amelyről baljós lenne elmagyarázni, miért vetül annyira vakító fénnyel lelkünk falára.
Megérti majd, gondoltam aztán. Nem vele van a baj. Te öregszel.
Elmosolyodtam, és még szorosabban öleltem magamhoz. Kezem végigfutott a hátán, le egészen feszes popsijáig. Istenem, micsoda illata volt. Elkapott az a gyönyörűséges és mégis nyugtalanító érzés, amely nagyon régen nem: nem tudtam betelni a lánnyal. Csókolhattam ajkát, nyakát, az egész testét, beléhatolhattam, szoríthattuk egymást, mint fuldoklók egymást a vízben, és nagyszerű volt, de mégis kevésnek éreztem, többet akartam, többet még…
Kezemet hamvas kis mellére tettem, és a fülébe suttogtam:
- Szombat volt. Nem kellett menni iskolába.
Mosolygott, bólintott, apró tappancsait az enyémhez dugta. Benne volt a mosolyában, hogy tudja, miről beszélek. Hiszen nem régen nőtt ki az iskolás korból.
- Más szombatokon a délelőttöt rendszerint az ágyban töltöttem, ám azon a reggelen valamiért kivetett az ágy. Egy érzés, hogy ébredni kell, és látni. Mert a világ szép.
Hallgattam egy sort.
- Ősz volt, szeptember eleje, vagy vége talán. Az ablakon keresztül láttam, mennyire vakítóan kék az ég. A szobámat betöltötték a fény arany pászmái. Gyorsan kipattantam az ágyból, és felöltöztem. A szüleim még aludtak, én pedig nekiindultam a folyónak. A Dunának.
- Kár, hogy ahol én lakom, nincsen folyó – mondta a lány bánatosan.
Megsimogattam az arcát.
- Elviszlek majd oda, ahol van. Megmutatok neked mindent. Ahol felnőttem, ahol éltem…
Hirtelen elhallgattam. Nem akartam túl sokat ígérni neki, még akkor sem, ha a szívem úgy zakatolt a közelében, mint egy hatalmas gépezet motorja. Szívembe kezdte belopni magát a jól ismert, tétova szomorúság. Hirtelen dühös lettem magamra. Ne légy gyáva! Most az egyszer ne!
- Igen elviszlek majd oda – mondtam neki újra lassan, tagoltan, és megcsókoltam. Szenvedélyesen visszacsókolt.
- Folytasd.
- Szóval lesétáltam a partra. Volt ott egy hatalmas, homokkal borított strand. Még mindig megvan, de akkoriban nagyobb volt. Már messziről láttam, mennyire csillog a víztükör a ragyogó fényben, és éreztem a Dunáról fújó, meleg szelet. A strand homokjának vakító sávja nyúlt el a folyó kékjének előterében. A partszakasz teljesen üres volt. Egy hónappal ezelőtt még tömeget találtam volna itt, fürdőző és napozó vidám embereket, akik napolajjal kenik be egymás hátát. A folyó vizét motorcsónakok és vízisízők szelték volna, és vattacukor és sült kolbász szagát sodorta volna a szél. Most azonban már ősz volt, és bár a homok még őrizte a nap melegét, a vízben már legfeljebb a kutyák fürödhettek.
- És mi történt? – kérdezte a lány gyengéden.
- Semmi nem történt – mondtam. Walkman volt nálam, zenét hallgattam, úgy sétálgattam a parton. Emlékszem, Hammerfall szólt a fülemben, amely egy akkor induló, divatos metálbanda volt. Első albumukon volt egy lírai daluk, a címére már nem emlékszem, talán az volt, hogy I believe. A szöveget persze nem értettem, azt hallottam hát ki belőle, amit hallani akartam.
A lány füléhez hajoltam, és halkan dúdolni kezdtem, miközben szelíden simogattam a mellbimbóját:
- Homályos, napvégi árnyak közt sétálunk az atoll partján…
Csókolóztunk egy sort, várta, hogy mondjak még valamit. Végül megszólaltam:
- Azt akartam csak mondani, hogy akkor éreztem úgy a legteljesebben, hogy élek. Ott, a tiszta őszi fényben, a ragyogó ég alatt. Béke volt bennem, nyugalom és… szeretet. Igen. Szerettem körülöttem a fákat, a bokrokat. Szerettem a búcsúzó nyarat, az ősz színeit, a közeledő telet. Szerettem mindent. Úgy ahogyan, most téged szeretlek.
Csak amikor a lány átölelt a karjaival, és melegen megcsókolt, akkor döbbentem rá, mi szaladt ki a számon. Megijedtem, aztán amikor a lány átvetette a csípőmön a combjait, elvigyorodtam, őrült energia és bátorság öntött el.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek… - suttogtam a fülébe, mint egy ripacs azokban a filmekben, de ő nem nevetett, csak csókolt és simogatott, magamon éreztem őt mindenütt, és ő is érezhetett engem.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.31 pont (32 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#6 Andreas6 2018. 01. 9. kedd 07:26
Szép volt. Köszönöm!
#5 sunyilo 2016. 04. 6. szerda 21:47
Az ötlet jó, és elég jól megírtad.
#4 papi 2016. 04. 6. szerda 10:37
Nem rossz.
#3 listike 2016. 04. 6. szerda 07:01
elmegy egynek.
#2 A57L 2016. 04. 6. szerda 04:30
Szép elbeszélés.
#1 Törté-Net 2016. 04. 6. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?