A+ A-

És ne vígy minket a kísértésbe

Ildikó már találkozásunk első pillanatában szimpatikus volt számomra. Korban a harmincas éveinek végét járta. Férjezett volt és egy tizenhét évet betöltött leányzó boldog édesanyja. Egy kisebb összejövetelen találkoztam vele először, amelyet az akkori barátnőm szülei tartottak. Már magam sem tudom milyen alkalomból. Talán valaki születésnapja volt akkortájt, de ez történetem szempontjából teljesen lényegtelen, de ami attól a naptól történt velem, az már korántsem volt az.
A szóban forgó hölgy, egy igencsak kihívó kosztümben jelent meg aznap. Mogyoróbarna színei tökéletesen passzoltak barna szemeihez és hajához, mely hullámosan omlott vállaira. Szinte állandóan mosolygott, kivirítva, szemmel láthatóan ápolt fogazatát, melynek fehérsége még szebb küllemet adott kedves arcának. Mélybarna szemei igézően tekintettek rám, miközben kezeivel a válla alá érő haját próbálta, kisebb nagyobb sikerrel, helyére igazítania. Mindenesetre sokkalta fiatalabbnak nézett ki koránál. Ezt valószínűleg fiatalos lendületének és kivételes temperamentumának tudhattam be.
Alakja inkább teltkarcsúnak mondható, mint vékonynak. Persze itt-ott voltak oda nem illő, mondjuk úgy, kisebb feleslegek testének bizonyos pontjain, mely többletek, szemmel láthatóan inkább egyenletesen oszlottak el testének minden porcikáján, amolyan, „van mit rajta fogni” típust kölcsönözve ezzel alakjának. De volt egy bizonyos pont, pontosabban kettő, ahol az átlagosnál kissé nagyobb tömeggel áldotta meg teremtője. Ezek pedig a mellei voltak. Istenem azok a keblek, mit mondjak, csodálatosak, legalábbis azon részei, amelyeket láthatni engedett kihívó ruházatának szégyentelenül mély dekoltázsa. Domborulatainak kidomborodó méreteiből tippelve, csak a fantáziámra támaszkodhattam, mely igencsak meglódult eme látvány hatására. Imádtam a nagy melleket, mindig is odavoltam értük. Bár a jelenlegi partnerem sem panaszkodhatott eme pazar női díszek hiányában, méreteiben meg sem közelíthette e csodás emlők paramétereit.
Férje András, negyvenes éveinek közepén járó, tipikus üzletember volt. Jól disztingvált úriembernek tűnt. Tagbaszakadt férfiember erős kézzel, amelyet kézszorításai alkalmával volt már esélyem nem egyszer megtapasztalni. Amolyan arrogáns, beképzelt típus, akinek mindig és mindenkor igaza van. Nem tudom elképzelni mit látott ezen a férfin ez a tüneményes nő. Használt autókkal foglalkozott, mely, így első pillantásra és az igaznak vélt pletykák szerint is, igencsak jól jövedelmezett. Neje, az unatkozó háziasszonyok táborát bővítette, de mint a későbbiekben bebizonyosodott, a jó és kényelmes életük korántsem volt annyira felhőtlen. A rossz nyelvek szerint, ugyanis a férj igencsak csapodár életet élt, folyton megcsalta feleségét. Erről állítólag az arája kivételével mindenki tudott, bár mint az később kiderült ő is teljesen tisztában volt férje kilengéseivel, de jó színészként az ellenkezőjét tanúsította az emberek felé.
Én akkoriban a huszonnegyedik életévemet tapostam, Éva a barátnőm pedig a húszat töltötte be akkortájt. Így eléggé kérdéses, hogy mi fogott meg annyira, a majdnem kétszer annyi idős, hölgyet illetően, mely igencsak tiltott gyümölcsnek számított számomra akkoriban, vagy talán éppen ez a momentum volt az, mely felkavarta a már igencsak felkorbácsolt szenvedélyemet.
Attól a naptól kezdve egyre gyakrabban és gyakrabban találkozhattam Ildikóval, mivel igencsak megszaporodtak a közösen eltöltött családi összejövetelek, melyekre természetesen ők is mindig meghívottak voltak. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen oka annak, hogy nem kerültem ki az amúgy igencsak unalmasakra sikeredett partikat. Szinte már vártam ezeket az eseményeket, pedig szinte alig társalogtam vele. Egy-egy eldobott témában váltottunk eszmét néhanapján, de akkor is mindig több ember társaságában, úgyhogy egyedül csak ővele, soha sem volt alkalmam eltársalogni. Viszont olyankor a tekintetével, gyönyörű, csillogó szemeivel szinte áthatolt rajtam, mintha lelkével lelkemben keresgélne, kutatna valami után. Sokszor hessegettem el magamból ezt a gondolatot, Éva karjaiban és fiatal testében találva menedéket e képzelgés és fantáziálgatás elől menekülve.
De nem volt mit tenni, sorsom elől nem menekülhettem el. Oly sors elől, mely mindig olyan vidékekre sodort, ahonnan egyre nehezebb és nehezebb volt a visszatérés, és eljött az a végső pillanat, mikor már végkép menthetetlen voltam, ez a sors már rég eldöntetett.
Egy ilyen alkalom volt, amikor elkezdődött bukásom történetének első felvonása. Valahol halottam, hogy a különleges egységek katonáit, kiképzéseik alkalmával arra tanítják, hogy az őrködésben lévő ellenséget javasolt lesütött szemekkel megközelíteni, mert talán az megérezheti a rászegezett szemek pillantását. Nem tudom mennyire igaz ez, de mindenesetre azon a napon én folyton ezt éreztem magamon.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.19 pont (62 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#9 szekely18 2015. 05. 24. vasárnap 00:18
Nekem nagyon tetszik!
#8 A57L 2015. 05. 12. kedd 05:21
Egész jó írás.
#7 papi 2015. 04. 28. kedd 11:30
Nem rossz, folytasd.
#6 Andreas6 2015. 04. 27. hétfő 21:05
Nekem ez erőltetett volt. Az építészetből próbálok hasonlattal élni: már a barokk is túldíszített, hát még a rokokó. Ez az írás pedig már az utóbbira emlékeztet. Édességnek sem a tömény cukrot eszi az ember. Kevesebb több lett volna. 5 pont.
#5 rockycellar 2015. 04. 27. hétfő 20:58
Jöhet a folytatás
#4 listike 2015. 04. 27. hétfő 12:19
Volt jobb.
#3 Rinaldo 2015. 04. 27. hétfő 07:56
Szuper jó.
#2 feherfabia 2015. 04. 27. hétfő 06:43
Egész jó!
#1 Törté-Net 2015. 04. 27. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?