Ég veled!

A tetőn ültem. Az enyhe téli idő hívogatóan hatott, én pedig nem tudtam benn maradni a négy fal között. Csak ki kellett mozdulnom valahova, ahol senki sem zavar. Így hát csak ültem ott, a kabátomba burkolózva, és bámultam az ölemben heverő levelet.
Szöget ütött a fejembe, amit Sorina mondott. Most, ahogy végiggondoltam, mióta visszajöttem hazulról az ünnepekről, semmit nem hallottam a szomszéd lakásból. Semmi zajt. Még egy nyikkanást sem. Ez persze akkor nem zavart. Legalább csendben készülhettem a vizsgáimra. Ilyenkor úgyis minden apró nesz megzavar a tanulásban. De, visszagondolva, tényleg különös az egész. Hiszen Szomszédlány kistesói, már csak életkori sajátosságaikból fakadóan is, egész nap úgy rohangáltak fel-alá, mint akiket felhúztak. De az ünnepek óta...
Csak azt nem értettem, mikor mehettek el. Ha már egy kevés szöszmötöléstől a plafonon vagyok, hogy ne vettem volna észre azt a ricsajt, amivel egy költöztetés jár? Hacsak...
Már jó előre szánt szándékkal úgy intéztem a vizsgáimat, hogy egy héttel karácsony előtt már otthon lehessek. Valószínűleg ők meg épp akkor költöztettek ki. Így Szomszédlány nem tudott elbúcsúzni. Bár, persze, marhaság. Egy költözést nem egyik napról, a másikra határoz el és kivitelez az ember. Már jó előre tudnia kellett. Vagyis nem nem tudott, sokkal inkább nem akart búcsút mondani. Legalábbis először ezt hittem. Aztán megtaláltam a levelet.
Rossz szokásom, de nem szoktam túl sűrűn kinyitni a postaládát. A küldeményeim kilencvenkilenc százaléka úgyis kilóg a kis tákolmányból, nem kell előhalászni a kulcsot, hogy kiszedhessem belőle. Ami meg marad, azt elég havonta egyszer. És most, amikor rászántam magam és kinyitottam a levélszekrény ajtaját, rögtön ki is esett belőle egy kis méretű boríték, benne egy összehajtogatott papírral.
Csak bámultam a kézírását, mint egy idióta, aki most lát életében először ilyesmit. És, ehhez mérten, eleinte fel sem fogtam, ami rajta állt. Csak egy dolgot: Elment. Tényleg elment. Azt nem írta, pontosan hova. Valószínűleg nem akarta, hogy utána menjek. Csak annyit írt, hogy az apja munkát kapott valahol távol. Egy olyan állásajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani. A családja pedig támogatta, szóval szedték a cókmókjukat és usgyi.