Lépcsőházi mese

Ropognak a falevelek a paták alatt. Csendbe burkolózik az őszi erdő. A tisztás szélén felkapja a fejét, és reccsenő zörgéssel veti magát a sűrűbe a vad.
Finoman meghúzza a kantárt. Horkanva torpan meg a hatalmas jószág. Sóhajtva leveti magát a nyeregből, a patakhoz vezeti a mént és kiköti egy arra kószáló ághoz.
Lemálházik, és a fűre terített pokrócra heveredik az árnyékban. Hallgatja a csönd ezer arcát.
A fák közt megbúvó madarak pittyegését, a bokor alján rigót, a viháncoló szellőt, amint játékosan megrángatja a bokrok szoknyáját. A bak visszasétál a tisztás szélére. Tétován beleszagol a levegőbe, és megnyugodva rágcsálja tovább a fűcsomót a kökénybokrok alatt.

Lehúnyja szemét, és újra pörgeti magában az elmúlt napok emlékét. Maga sem hitte volna, hogy valaha is ilyen történhet vele. Oly mértékben elvesztette a fejét, mint a csikó, amely először érzi a karám nélküli tágas szabadságot. Rombolt, szakított, tört és zúzott láncokat, kötöttségeket, konvenciót, meghazudtolva a józan eszet egy életre.
Mégis: mosolyogva idézi fel magában azt a pillanatot, mikor révedezve gyalogolt végig a folyó partján az éjszakai csendben. Még most sem érti, mi történhetett, mi vitte oda, pont oda, az éjszaka közepén. Képtelen volt elaludni, erre határozottan emlékszik. Maga sem értette, miért, pedig épp eléggé fárasztó napokon volt túl. Kavargó lavinaként szakadt rá a család, a munka és az egész kilátástalan mókuskerék terhe. A szervezte már az utolsókat rúgta, de képtelen volt kikapcsolni akár egy pillanatra is. Még mindig maga előtt láta a koporsót, hallotta a rögök dobbanását, és éjjel, nappal ugyanazt a tompa fájdalmat érezte. Unos-untalan az az átkozott felirat lebegett a szeme előtt. "Élt 30 évet". Hogy érhet véget egy élet ilyen könnyen és gyorsan, mindössze egy átkozott figyelmetlenség és egy nyavalyás kereszteződés miatt, ahol sárgán villogott a lámpa?

Nyughatatlanul rótta a várost, mikor az éjszaka közepén kiáltozásra lett figyelmes. Meglepetten kapta fel a fejét. A közeli pincehelyiségből áradt ki a zajos társaság. Mintha úgy köpné ki magából az épület őket, akárha elfajzott alvilági lényeket.

– Hé, srácok, nézzétek, a kicsike unatkozik! – hallotta a vaskos nevetést és a gúnyolódó megjegyzéseket.