Margitszigeten

Volt egy nagy szerelmem, aki nagyon sokat jelentett nekem, egyszerűen a fellegekben jártam, valahányszor megsimogatott, vagy ha csak úgy nézett rám, már nem bírtam magammal, annyira beindultam rá. Sajnálatomra, eléggé egyoldalú volt a dolog, szóval én rajongtam, ő meg nem annyira. Sőt valamennyi idő után már terhes volt számára, hogy én annyira odavagyok érte. De amilyen vak voltam, észre se vettem. Amikor aztán már a többedik hárítását indította felém, csak fölfogtam végre, hogy mi van, ha tovább erőltetem vele, csak nevetségessé teszem magam.
Szóval, amikor tudatosult, hogy kihűlt a dolog, akkor egyszerűen abbahagytuk, azt mondtam neki, hogy felmerült egy új kapcsolatom, aki jobban érdekel, mit ő, de nem szeretném párhuzamosan a kettőt, szóval tekintsük úgy, hogy vége.
(Valójában nem volt senkim persze. ) Nagyon is könnyedén elengedett, egy fél mondattal se marasztalt, valójában már alig várta, hogy valahogy vége legyen. Nem azért, mert más csajt talált, csak egyszerűen rám unt.
Fölszálltam a 2 – es villamosra, a második megálló után kezdtem el bőgni. Akármerre forgattam a fejem, csak nem tudtam kellően elrejtezkedni a többi utazó elöl. Egyszerűen folyamatosan csurogtak a könnyeim, nagyon röstelltem. Inkább leszálltam, hogy félrehúzódjak mások szeme elöl a bánatommal. A rakparton leültem a lépcsőre, és mostmár szabad utat engedhettem neki. Máskor nem vagyok egy bőgős típus – cikinek is tartom, ha valami vészhelyzetet úgy próbál meg kezelni egy nő, hogy nekifog bőgni. Na de ez nem elhatározás kérdése volt, az önsajnálat nem kérdezte, hogy ciki-e vagy se, egyszerűen maga alá gyűrt.
Nagyjából egy hónap kellett, mire úgy – ahogy talpra álltam – addig tiszta hülye módon viszonyultam az emberekhez is a történésekhez is, nyírtam a barátaimat, gonoszkodtam, ahol lehetett. Ugyan mondogatták nekem, hogy kéne valami pasi mellém, de meg tudtam volna fujtani, aki ilyen mondattal áll elém. Az elkeseredettség elmosott minden józanságot.
Aztán mostanában már rendesen végigaludtam az éjszakákat, nem sóhajtoztam annyit, szóval piszkosul meggyötört, de valahogy csak kilábaltam az ügyből.
Kezdtem értékelni az ablakom előtt ellebbenő pufi felhők formáját, s a mögüle elő – előbukkanó ragyogó napot, vagy hogy a párkányomra kiszórt magra idejár két vörösbegy, gyufaszál vékony kis lábacskáikon itt szökdécselik az aktuálisan divatban lévő táncokat.
Teljesen váratlanul ért, hogy telefonált nekem. Akkorát dobbant a szívem, majd lefordultam a székről, bordáim között alig fértem, úgy teliszívtam magam. De semmi különös, csak a Santana kazettámat akarta visszaadni, azt mondta nála van a táskájában, munka után ideadja, menjek ki a Szigetre, ahová szoktunk... Már akkor sürgősen tiltakozni kellett volna, sehova se menni vele, sehol se találkozni, tartsa meg a kazettát, vagy dobja a kukába. Föl se merült, hogy ilyesmit is mondhatnék, csak rábólintottam mindenre, hogy persze, megyek, ott leszek.
Ott páváskodtam a tükör előtt, rendezgettem a frizurámat, sehogy se tetszett. Halál izgatott voltam. A megbeszélt idő előtt jóval hamarabb odaértem a Szigetre, leültem a padunkra, próbáltam olvasni. Haladtam is vagy 10 – 12 oldalt, egyetlen kukkot se értettem belőle, folyton elkalandoztak az ábrándjaim.
Már annyira túlfeszültem, hogy a fizikai rosszullét kerülgetett, hányinger, szédülés. Na ebből elég! Fölálltam, fogtam a motyómat, és indultam vissza a sétány felé. Nem várom meg őt, nem bírom!

Ott jött szembe a sétányon, s akkor már nem lehetett meglépni. Visszamenve a padhoz feszélyezetten leültünk, beszélgetni akart még.
Mit mondhatnék? Hogy esz a fene utána, azóta is? Elment az a hajó, ne isbeszélgessünk,
hisz azt mondtuk, vége.

Egyszerre álltunk föl. Odahajolt, hogy búcsúzó puszit adjon, s valahogy mégis úgy sikerült, hogy a számra érkezett.

Onnéttól kezdve nem tudom kontrollálni, hogy mik történtek.
Akaratomon kívül, egészen magától lendült a karom, ahogy a tarkójára tettem, s magamhoz húztam őt. Annyira puha volt az ajka, és annyira finoman cirógatta vele az enyémet, hogy egyszerűen nem bírtam elszakadni onnét, hogy eltoljam, vagy ellépjek. Kocsonyává vált a térdem, úgy reszkettem, hogy át kellett fognia, és csak csókolni még, még, még, nagyon finoman, nagyon jólesőn.
Visszarogytunk a padra, úgy ültünk le, hogy közben nem váltunk szét. A lábát a támla irányába tolta be, és teljes mellel hozzám simulva csak élveztük egyre nyelvünk ismerős egymásra találását. Érezte rajtam, hogy remegek, még a padot is rezegtettem, annyira reszkettem. vágytam rá. Rátette a kezét a combomra. Úristen, mindig így kezdte, pontosan tudom mi következik. Sose volt erőm eltolni. Ahogy simogatott, a térdem felé haladva a szoknyám alá kormányozta a kezét, és lágyan, értőn cirógatta a combbelső finom puha bőrét. Annyira izgatónak éreztem, a szívem majd kiugrott, annyira vágytam már a következő lépésre. Ő meg lassan, kivárt, mielőtt eljutott egészen a combtőig, hogy ott folytassa a simogatást. Óvatosan elemeltem magam a padról, és izzó ölemet nekinyomtam a kezének, egészen átáztam már, annyira kívántam az ujjait, a csókjait, vagy mindent, amit adni tudott, csak adja már.
Még sose feszített ennyire a vágy, észveszejtő módon kívántam őt. Amikor aztán mégis elszakadtam a finom puha csókjaitól, és a szemébe néztem, ugyanazt a felhevült vágyat láthattam ott, ahogy mosolygott rám.
A pillanat tört része alatt kiléptem a bugyimból, nem volt kérdéses, hogy ő akarja-e vagy se, mert nekem nagyon kellett, és ő nem tehetett egyebet, mint hagyta, hogy belevigyem a folytatásba.
Átlendítettem a lábamat a combja fölött. Ezzel a hátam a támlára került, ő két karjával megkapaszkodott. A szoknyám ráborult a combjainkra, és összeforrtunk, egymásba olvadtunk, úgy magammal ragadtam, elsodortam, nem volt visszaút, csak előre.
Nem tartott sokáig – nem is tudom, hogy ő végzett-e úgy, mint én, engem annyira lekötött a tomboló öröm, hogy egyáltalán semmi nem jutott el a tudatomig, hogy vele mi van!
Ráborultam a vállára, hozzásimultam, s hagytam hogy elcsituljon a kapkodó lélegzetvételem.
A válla fölött átpillantva vettem csak észe, hogy nem vagyunk egyedül. Eddig föl se tűnt, hogy mások is sétálnak errefelé, a közelünkben egy fiatal hapsi tologatta a babakocsit, vagy csak álldogált eddig, s bennünket nézett. Látszott rajta, hogy eddig figyelte a life show – t, nyilván tetszett, azért nem ment tovább, csak ácsorgott és nézett kiguvadt szemmel.