A+ A-

Van, ami ellen nem lehet küzdeni...

Szerettük egymást. Mégis külön-külön sírtunk, egymás miatt. Megcsalt, vallotta be, egy nővel, de többször is. Nem az a fajta vagyok, aki ezt el tudja nézni. Az éjszakát már nem nálam töltötte.
Sokáig próbálkozott, bocsássak meg, küldött virágot, ajándékot, írt verset, könyörgött, csak fogadjam vissza. Idővel megértette, hogy csak fájdalmat okoz, ha fel kell idéznem az emlékeket, ha látnom kell őt. Azt mondta, még várni fog, ha meggondolom magam; megtalálom, ha keresném; és akkor is szívesen lát, ha nem akarok semmit tőle, csak szükségem van valakire. Ezek után hetekig nem is láttam, de nem tudtam nem gondolni rá.
Egy nehéz nap után nem volt kedvem rögtön az egyetemről hazamenni, beültem a kedvenc kávéházamba (kedvenc kávéházunkba...). A hely sajnos tömve volt, alig találtam szabad asztalt. Amikor Ő lépett be az ajtón, beláttam, hiba volt idejönni. Külön asztalhoz már nem tudott ülni, mellettem pedig üresen álltak a székek.
- Szia.. Leülhetek? Ígérem, nem nyaggatlak, csak.. - zavartan pillantott körül a helyiségben.
- Szia, persze, ülj csak le.
Felzaklatott a látványa, megijesztett a görcs a gyomromban, ezért újra az újságomba mélyedtem, bár semmit sem fogtam fel abból, amit olvastam. A szemem sarkából láttam, ahogyan előveszi a füzetét, és írni kezd. Kíváncsi voltam, mit, mert imádtam az írásait. Néhány percig kisebb szünetekkel, de hallottam a toll táncát a papíron, majd az utolsó oldalig jutottam, és bezártam a bugyuta nőimagazint. Felnéztem, elkaptam a tekintetét, s ő sürgősen újra írni kezdett. Megjelent a pincérnő, a hangulatunkhoz legkevésbé illően hatalmas mosollyal vette fel a rendelést, és pár percen belül megérkezett a két gőzölgő csésze. Kerültem volt kedvesem pillantását, azt hiszem ő is az enyémet, de nem tudtuk megállni, hogy néha egymásra ne nézzünk, és ahányszor jégkék szemébe néztem, újabb hullámban öntött el a fájdalom. De ki vagyok én, hogy panaszkodjak?! Így döntöttem. Ennek ellenére bosszantott, hogy már rég meg kellett volna nyugodnom, és élvezhettem volna a szabadságot, mégis nagyon hiányzott. Nagyon tiltakoztam ellene, de vele akartam lenni.
Belekortyoltunk a kávéba, s mivel nem akartam nagyon bunkó lenni, megkérdeztem, hogy van.
- Hát.. megvagyok. Két napja jöttünk haza, nagy hajtás volt, és itthon sem tudok pihenni. Szóval hulla vagyok, de minden rendben. - zenészként sokat utazott, és egy ilyen hosszabb út történései miatt nem nevetve-csevegve ültünk itt.
- És veled mi újság? - kérdezett vissza sietve.
- Semmi különös. Szintén sok dolgom van, de jól vagyok.
A 'jól vagyok' legalább akkora barokkos túlzás volt, mint az ő 'minden rendben'-je. Próbáltunk hazudni egymásnak, de igen csekély sikerrel.
- Annyira rohadtul érzem magam, amiért miattam nem vagy boldog...- mondta halkan, látszólag az asztallapnak. A szorítás a mellkasomban egyre inkább nőtt. Inkább ne mondta volna.. Nem tudtam válaszolni, arra koncentráltam, hogy elfojtsam magamban, amit csak lehet. Nem miatta, ő úgyis rögtön észrevett rajtam mindent, de azért mégsem állt szándékomban közönség előtt kiborulni. Megköszörülte a torkát, rápillantottam. Teljesen lesütötte a szemét, és olyasmit suttogott, amit még sosem hallottam tőle.
- Nekem nagyon sírnom kell.. most.
- Menjünk - javasoltam, és intettem a pincérnőnek.
Persze, csak pár szó. Be kellett látnom, hogy a történtek óta mindketten csak küszködtünk. Messze nem voltunk túl egymáson, de még nekem is meglepő volt, hogy mennyire nem tudunk uralkodni azokon a nyavalyás érzelmeken..
Míg a számlát vártuk, pillantásom a füzetére tévedett. Ezt észrevette, és gyorsan behajtotta.
- Ugyan mit titkolsz előlem?
- Semmit.. de ha megnézed, biztosan nem bírjuk ki.. míg kimegyünk. Nagyon jól tudod, hogy rólad szól..
A kiszolgálás végre megérkezett, fizettünk, és kiléptünk a dermesztő hidegbe. A hatalmas hópelyhek nemrég kezdtek szállingózni.
- Kocsival vagy?
- Nem - válaszolta - De semmi gond, legalább kiszellőzök.
- És ha most beteg leszel, ki fog ápolni? Majd hazamész később. - fel sem fogtam, mit mondtam, inkább beültem az autóba, majd egy pillanatnyi habozás után ő is beült mellém.
Útközben nagy érdeklődéssel figyeltem a hópihéket, hosszasan fixíroztam minden lámpát, belül pedig a könnyeimet nyeltem.
Megérkezve hozzám a lépcsőházajtó nyitása még nem jelentett gondot. A liftben lefolyt arcomon az első könnycsepp. Nem néztem rá, de hallottam a halk szipogást. A bejárati ajtó kulcslyukát már nem igazán láttam, de némi szerencsétlenkedés után bejutottunk. Még akkor sem tudtam, mit akarok, miért hívtam el. Levettem a kabátot, a bakancsot dühösen rúgtam le, már nem próbáltam visszafogni magam. Utáltam, hogy így lát, könnyes arccal és bizonytalanul. És utáltam, hogy nem hagytam hazamenni, mikor legszívesebben hozzávágtam volna valamit.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 4.67 pont (9 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 zsuzsika 2015. 01. 2. péntek 10:55
Jó.
#4 A57L 2014. 11. 1. szombat 11:48
Szép történet.
#3 listike 2014. 10. 25. szombat 17:50
A vége nem tetszett.
#2 v-ir-a 2012. 04. 1. vasárnap 22:30
nagyon szomorú történet...sajnállak titeket, h nem sikerült...
#1 Törté-Net 2006. 12. 3. vasárnap 00:00
Mi a véleményed a történetről?