Szanatórium

A szívszanatórium igazgató főorvosának irodájában ültünk. Férjem és a doktor úr katonatársak voltak, azóta is tartják a kapcsolatot. A férjem 55 éves, és talán két évvel idősebb nála a doki. A már százszor hallott sztorikon kacarásztak százegyedszer is.

– Emlékszel, Laci, amikor az a hadnagy behúzott a sárba, te meg... – kacagott fel a doktor, a férjem vállára csapva.
– Ne is mondd! Ott hagytam volna, de te mondtad, hogy várjak – röhögött vissza a férjem, és hiába érkeztünk kezelésre, már töltötte is a következő kört a poharakba.
Én, 45 éves vagyok, Kati. A kanapé sarkában ültem, mosolyogtam, bólogattam, de a gondolataim messze jártak. Néztem a férjem őszülő halántékát, a doktor úr kezében a tollat, ahogy az asztalon dobolt, és eszembe jutott a múlt. Hogy kerültem ide? Hogy lettem én, a negyedikes közgazdász gimnazista, a Balatonfüredi Szívszanatórium igazgatói irodájában a paciens felesége, aki mindent tud, de hallgat?
***
Lányként, negyedikes közgázosként basztam el a szó szerint az életemet. Nem bántam meg. Életem első fiúja volt az akkor 28 éves, építőiparral foglalkozó, feltörekvő férfi. Elvette a szüzességemet, és szinte azonnal meg is ajándékozott a fiammal. Akkor már... nem, akkor még úriember volt. Elvett feleségül, és a családi házába vitt. Az ő könyvelője lettem, közben a szívem alatt viseltem a terhemet, a csodás fiamat, és végeztem az egyetemet. Pont jól jött a GYES a tanulmányaim elvégzéséhez.
***

– Anyu, ezt a példát nem értem – nézett rám a fiam tizenhárom évesen a konyhaasztalnál, a matekfüzet fölött görnyedve.
– Gyere, segítek, te okos fiú – simítottam meg a haját, és éreztem, hogy minden fáradtságom elszáll, ha ránézek.
Fiunk gyorsan nőtt, és okos volt, mint én, – az anyja, – de makacs, feltörekvő, mint az apja. Rohantak felettem az évek. Férjem nőügyei csontvázakként hullottak ki a szekrényből. Tűrtem, nyeltem a megaláztatottságot, sírtam a fürdőszoba csempéjének támaszkodva, hogy a fiam ne hallja. A kft. Tulajdonostársa és gazdasági vezetője voltam, közben a fiam szolgája, aki építészmérnöknek tanult, hogy diplomásként vigye tovább a céget.

– Anya, apa megint késett? – Kérdezte a fiam az egyetemről hazaérve, és a tekintetében már ott volt az a férfias, ítélkező fény, amit az apjától örökölt.
– Dolgozott, fiam, sokat dolgozott – válaszoltam, és közben a számba haraptam.
***