A+ A-

A vég kezdete

Utálok ilyenkor vonatozni. Először is, péntek este van, ergo zsúfoltság, másodszor (bár lehet, hogy ez bosszant jobban) már két hete nem láttam a Kedvest. Egyébként szeretek utazni, de ilyenkor majd' megőrülök. A máskor kényelmes ülésen most zsibbadok, a lábaimat sem tudom hová rakni, két sorral hátrébb gyerekek egymással üvöltenek, az anyjuk meg velük. Jobb napjaimon fel sem tűnne, most a falra mászok tőle. Nézelődnék ki az ablakon, de persze így este már csak a tükörképem néz vissza rám. Az újság sem köt le, a szemem végigfut a sorokon, de az agyam semmit nem fog fel. Koncentrálhatnék, persze, de akkor nem is lenne már szórakozás.
Apropó, szórakozás. Már máson sem jár az eszem, csak ARRA tudok gondolni. Képzeletben már mindent kipróbáltam a párommal, azt is, amit a valóságban még nem.
Pedig sokat fejlődtünk a másfél év alatt, először még átöltözni sem akart előttem, mostmár lassan arról is lebeszélem, hogy álló nap otthon is melltartóban rohangáljon. Nem mintha nem lenne izgató ruhadarab, de szörnyen fel tud izgatni, ha látom, hogy a felsője alatt szabadon ugrálnak a mellei. Nem nagyok ugyan, de gyönyörűek és szörnyen érzékenyek. A fejlődés a szexben persze még nagyobb, de ez egy külön történetet érdemel.
Állomások, állomások után, a Kedves ugyan egyre közelebb, de én nem leszek nyugodtabb. Nemcsak a testi és lelki kiéhezettség, egyéb gondok is vannak, de így jön ki most rajtam minden, semmi mást nem akarok, csak Vele lenni, őrjöngve szeretkezni.
Végre megérkezek. Na nem Hozzá, a kis faluba nem vezetnek sínek, csak busz jár. De azért bejött elém a városba, már látom is, a vonat elejénél áll, a tömeget kémleli, engem keres. Mikor Ő is észrevesz, látható az öröme, mosolyogva, de azért kissé szégyenlős-zavartan közeledik hozzám. Először csak átölelem, fülébe súgom, hogy "szeretlek", csók csak azután jön. Az Ő ajka is éhes, szinte harapja a szám, nyelve nyelvemmel incselkedik. Olaj a tűzre, persze. Kézenfogom, leülünk a váróban, a busz még egy óra múlva indul. Addig beszélgetünk, elmeséli, mi újság a főiskolán, én is mondok pár szót, mi volt a cégnél, de érezzük a másikon, hogy most legszívesebben nem csak beszélgetne...
Lassan jön a busz, kimegyünk a megállóhoz, jól esik a hűvös, téli szél, lehűti a fejem, megnyugodok. Negyed óra zötyögés, és a falucskába érünk. Még egy kis séta a kihalt utcákon, szorosan egymás mellett, melegítve a másikat. Minden kihalt, este 11-kor ilyen eldugott helyeken már nincs semmi élet. Menet közben átölelem, érzem illatát, a testét, ahogy mozog, miközben sétál mellettem. Beszélgetés közben persze célozgatok arra, mi vár ránk még az este, zavartan nevet rajta. Ez nem jó jel, akkor szokott ilyen lenni, ha valami közbe jön. Gyorsan utánaszámolok, a havi mikulás nem most esedékes. Más akadály nem szokott lenni, a zavart nevetgélést a kétheti éhezés számlájára írom.
Megérkezünk hozzájuk, kabátok lassan lekerülnek, csöndben lepakolok, a család (öccse és édesanyja) már alszik. A hálószobájához, mely a hugival közös, csak a másik kettőn keresztül lehet eljutni, ezért első a zuhany.
Suttogva invitálom Őt is, mosolyogva, huncutul kérdezi, miért, nem tudok már egyedül fürödni, különben is, Ő már zuhanyzott, mielőtt kijött elém. Lassan leesik, hogy komolyan is gondolja. Próbálkozom még egy kicsit, de feladom, tudván, itthon nem szeret velem fürödni, zavarja, hogy esetleg felébred valaki. Na mindegy, majd legközelebb...
Megvárja, míg végzek, utána osonunk át a két másik hálószobán. Az övébe érve kicsúszik kezemből a hátizsák, lepuffan a földre. Engem nem zavar, csukott ajtótól csak nem hallották a többiek, Ő viszont rámpisszeg:
- Psszt, hugi alszik.
Na tessék, ez az "akadályozó tényező". Még jó, hogy sötét van, nem látja csalódott arcomat. A szoba kicsi, középen egy nagy franciaágy, itt alszanak a húgával. Vagyis aludtak, mióta főiskolára járnak, nem gyakran fordul elő, hogy egyszerre legyenek itthon.
A vágy és a csalódottság szörnyű erővel tör rám, majdnem beleszédülök. Mostmár nem is bánom, hogy aludnom kell, egyébként is fárasztó volt a hét. Az elmaradásból majd reggel pótolunk valamennyit, a hugi úgyis koránkelő.
Gyorsan bebújunk a takarónk alá, szerencsére az ágy hatalmas, nem kell szoronganunk. A hugi a jobb szélen, középen a Kedves, én a bal szélen. Ö háttal nekem hozzám bújik, én szokás szerint átölelem. Jobb napokon ilyenkor szokott "véletlenül" becsúszni a kezem a hálóing alá, most póló és rövidnadrág van rajta, tehát ilyesmire esélyem sincs. Rajtam csak rövidnadrág, más programban reménykedve alsót sem vettem, most átkozom is magam érte. Így, mikor fenekével hozzámér, szerszámomat egyből kőnek érzem. Ő is érzi, nem is fészkelődik tovább, pedig sóhajából, lélegzetvételéből, teste forróságából érzem, ő sem aludni szeretne.
- Szép álmokat! - súgom halkan, kap puszit a fülcimpájára, aztán megpróbálok elaludni. Hallgatom a csendet, a hugi légzését az ágy másik végéről.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.53 pont (17 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 A57L 2014. 05. 25. vasárnap 11:09
Kedves történet.
#3 genius33 2013. 04. 22. hétfő 07:17
Cukiiii nyes
#2 sihupapa 2008. 12. 11. csütörtök 01:17
a kis falánk hugica
#1 Törté-Net 2006. 02. 23. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?