A+ A-

Amikor a pokol befagy

- Szia, régen láttalak!
- 8 éve.
- Mérges vagy?
- Áááh, mitől lennék? Anyukád hívott, hogy jöjjünk ki egy hétre falura, hozzam ki a gyereket is. Jól eljátszik majd, ő meg a mama, mindenki boldog lesz. Gyanútlanul jövök kikapcsolódni, erre te nyitsz ajtót.
- De hát együtt is kikapcsolódhatunk.
- Mondd, te ezt komolyan gondolod? Ilyen pofátlan vagy, vagy ilyen hülye?
- Na jó, az, hogy kiabáljunk, veszekedjünk, az igazán nem hiányzik nekem.
- És ki nem szarja le, hogy neked mi nem hiányzik? Ennyi év után legalább ahhoz hadd legyen jogom, hogy ordítsak! Ezzel is addig kellett várnom, míg kimegy a gyerek játszani.
- Hát akkor nyugodj meg, észre fogja venni, hogy dühös vagy. Régen nem voltál ilyen harcias. Jól áll. Szép vagy, bár kicsit megasszonyosodtál.
- Azt akarod mondani virágnyelven, hogy kövér vagyok?
- Hahaha, ne légy már ilyen érzékeny. Nem. Most máshogy vagy szép, mint régen. Valahogy nőiesebb lettél, sokkal erősebb, valahogy határozottabb. Figyelj, nem tudom bepótolni amit elmulasztottam, de próbálom helyrehozni. - válaszolta csendben, lehajtott fejjel.
Tobzódtam az újra előjövő önsajnálatban, haragudtam rá. Eszembe jutott mit éreztem, mikor közölte, hogy megismerkedett egy másik nővel, és vele akar élni, mert tőle sokkal több szeretet kap. Tartottam magam, nem sírtam, annyit mondtam jó, ha így akarod. Pedig ordítani tudtam volna, könyörögni, hogy ne menjen el. Aztán azt mondta, pihentessük a kapcsolatunkat egy időre. Mintha egy villanykapcsoló volna, amit egy kézmozdulattal fel-le lehet kapcsolni.
A válás utáni első fél évben 10 kilót fogytam, és nem tudtam aludni. Kristóf tartotta bennem lelket, de így is elmerültem az önsajnálatban. A második félév már könnyebb volt, csak attól kaptam sikítófrászt, mikor valamelyik ismerőstől a sokat idézett "Holnap is felkel a nap" szlogent hallottam. A második évben kezdtem felépíteni magam romjaimból. A harmadik évben megismerkedtem egy idősebb férfival, akitől biztonságot reméltem, de a túlzott biztonság unalomba, közömbösségbe, majd szabadulni vágyásba fulladt, hát szabadultam. Nehéz volt megbirkózni a gondolattal, hogy egyedül is maradhatok, de megcsináltam. Itt tartunk most. Végre elértem a viszonylagos egyensúlyt, nyugalmat, s akkor derült égből kéményseprő. Ezek a gondolatok kavarogtak az agyamban. A homlokom mögött mintha kis kalapácsok dobogtak volna. Már a negyedik szál cigarettát szívtam, ezzel próbáltam nyugtatni szétcincált idegeimet. Nem gondoltam, hogy ennyire felkavar. Hisz már nem szeretem, sőt gyűlölöm. Vagy mégsem? Bocsássak meg! Hogyne!
Bementem, hogy bőröndjeinket felvigyem az emeleti vendégszobába, de nem találtam őket sehol. Fentről kacagás, dobogás, majd újra kacagás hallatszott. Felmentem. A lépcső közepén megálltam, majd lehajoltam, hogy megkeressem leesett állam a lépcsőn. Az én gyönyörű, dacos, hűséges, idegenekkel visszafogott, saját nevelésű kisfiam az apjával hempergett, és kacarászott. Az apja magasba emelte, ő meg nézett le rá nagy, csillogó szemeivel, s nevetve kiabálta: - Apa, tegyél le, tegyél le, szédülök!.
Apa????? Az első órában? Mit csinált ő egy óra alatt, amivel kiérdemelte ezt?
Mosolyt erőltetek megfagyott vonásaimra. -Menj el fürödni, kikészítem a pizsidet, én addig beszélek apával jó? - mondtam.
- A fiunk hívott be, én csak eleget tettem a szíves meghívásnak - szabadkozott, látva dühös arckifejezésemet.
- A fiunk? Mióta? 8 évig csak az én fiam volt!
- Azért nekem is van hozzá némi közöm nem? Ha jól emlékszem ott voltam!
- És az elmúlt években miért nem feszegetted ezt a témát?
- Most ezt fogjuk csinálni, egy hétig? Te folyamatosan a fejemhez vágod a múltat, én védekezem, a gyerek meg kapkodja a fejét, mint egy tenisz-mérkőzésen? Nem felejthetnénk el a múltat? Bevezetésképpen erre az egy hétre? Na? Kössünk fegyverszünetet. Legalább miatta. Játsszuk azt, hogy nem esett ki az a pár év.
- Hát ez... Nekem kiesett, és én nem tudom eljátszani. Inkább azt játsszuk el, hogy megfojtalak.
- Humorodnál vagy. Na, komolyan, békét kötünk?
- Na jó. Erre a pár napra - mondta békítőleg.
- Ezt megpecsételhetnénk egy ... - s lépett felém.
- Eszedbe se jusson!
- ... kézfogással. Te mire gondoltál?
- Arra, hogy akkor érek hozzád, ha a pokol befagy!
- Lehet, hogy vannak még ilyen csodák...
- Lemegyek. Fektesd le Kristófot, neked most úgyis jobban örül. - vágtam oda.
Rájöttem a lépcsőn lefelé menet. Féltékeny vagyok rá és a fiamra. Eddig csak engem szeretett, most pedig őt is. Mindig azt mondtam a szeretet és a tisztelet, nem jár, azt ki kell érdemelni. Akkor neki miért jár mégis, csak úgy!
Már megint cigizek. Pedig kár ezért végtelen tiszta levegőért. Csupa emlék ez a ház. Ezért is nem jöttem ide gyakran a válás óta... A régi emlékek, a felfokozott hangulat, na meg a régóta fojtogató vágy megtette hatását. Éreztem, ahogy átjárt a forróság.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.58 pont (19 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 listike 2014. 07. 24. csütörtök 06:55
Sajnos nagyon sok történat nincs befejezve.
#4 papi 2013. 05. 23. csütörtök 05:23
És mi lett aztán?
#3 v-ir-a 2012. 12. 12. szerda 14:11
nagyon jó,élvezetes...de ma úgy látom csupa befejezetlen sztorikra bukkanok, amiket vétek nem folytatni....10 pont
#2 cica 2005. 12. 12. hétfő 16:02
egyszerűen fantasztikus! várom a folytatást! :)
#1 Törté-Net 2005. 12. 9. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?