A+ A-

Rebecca

- Gyere bemutatlak a húgomnak! - lökte oldalba Steve hirtelen ötlettol vezérelve Robertet. Mindketten Steve születésnapi partijának nagy kerti sátrában ácsorogtak, elobb még elmélyülten beszélgettek a különféle édességektol és hidegtálaktól roskadozó asztaloknál.
- Megyek már! Csak ezt a falatot még lenyelem. - forgatta meg szájában az utolsó falatot és tette le a tányérját a legközelebbi asztal szélére a hirtelenszoke fiú, aki most volt eloször kollégiumi szobatársának családjánál.
A két elso évfolyamát most záró fiatalember átvágott a vendégek sorain. Steve anyja szinte mindenkit meghívott, aki élt és mozgott és tudott a fiáról valamit. Itt voltak a régi haverok, iskolatársak, és a rokonok persze, szóval több mint száz ember.
A srácok a hatalmas kert vége felé ballagtak, oda, ahol az embermagasságúra növesztett, gondosan megtervezett és formára vágott sövénylabirintus állt a néhány nagy, évszázados tölgyfától balra, szinte a kofal mellett. Ez egy ideális helyet kínált arra az esetre, ha az ember el akart bújni a világ baja-zaja elol. Az útveszto elég nagy és bonyolult volt ahhoz, hogy egy idegen tényleg eltévedjen benne.
- Rebecca is ide szokott elbújni, ha elege lett a világból. - folytatta Steve a séta közbeni beszélgetést, aminek témája a barátjának bemutatandó lány volt.
- Ismered a rejtekhelyét?
- Még szép, hogy ismerem! - nevetett fel Steve, mikor éppen odaértek a különös hely bejáratához. - De most már maradjunk csendben, nem akarom, hogy ido elott meghallja: meg akarjuk lepni ot.
A két fiú elhallgatott és nekivágott a kacskaringókkal, éles válaszutakkal teleszott külön világnak. A magas növényfal néhol csak egy embernek elegendo helyet hagyott, néhol meg kiszélesedett, sot fapadokkal, koasztalokkal kis pihenoket, zugokat takargatott.
- Mindjárt ott vagyunk! - tette az ujját szükségtelenül a szája elé Steve, mikor hátraszólt a barátjának, aki az elobbi figyelmeztetése óta meg se mukkant, és már fogalma sem volt, merre járnak, hová lyukadnak ki.
Az út itt újra kétfelé ágazott, és ok a jobb oldali keskenyebb ösvényt választották. Innen már csak egy hirtelen balkanyar következett az egyébként egyenesen továbbvezeto útról, és máris betoppantak egy néhány négyzetméteres kis világos zugba, ahol a napon egy leeresztett nyugágyon egy vastag, derékig ero copfba fonott fekete hajú, lebarnult boru teremtés hasalt teljesen pucéran. Lábait szétterpesztette, így talán túlzottan kitárulkozott feketén göndörödo szeméremszorzettel borított ölének barackja combjai töve és feneke feszes félgömbjei között. A nyugágy melletti koasztallapon hanyagul odadobva feküdt a levetett ünneplo ruhája, meg egy hutotáska, ami elott egy félig telt narancsleves pohár kínáltatta magát. Az asztal elotti apró zúzalékon hevert fehér magassarkú szandálja, a ballábas el is dolt, míg az asztal másik oldalán egy másik hasonló nyugágy állt, amit már félig elért a sövényfal árnyéka.
- Szia, Rebecca! - szólalt meg jó hangosan Steve. - Csak nem napozol?
- Honnan találtad ki? - jött a nem kevés gúnnyal átitatott válasz. A lány még a fejét se emelte meg a betolakodó hangjának irányába. Talán azt gondolta, hogy csak a fivére van itt, aki láthatta már eleget így, anyaszülten. Robert kezdte magát iszonyúan kényelmetlenül érezni, hogy így hagyta magát hívatlanul idevezettetni. Már majdnem sarkon fordult, mikor Steve elkapta a csuklóját.
- Engedd meg, hogy bemutassam a kollégiumi szobatársamat, Robertet.
A lány erre félkönyékre emelkedett és félig hátra fordult, hogy lássa, kivel rontott rá a bátyja. Rebecca egyáltalán nem zavartatta magát pucérsága miatt, pedig így felemelkedtében még balmellének félgömbje is kilátszhatott. Lassan végigmérte a bemutatott fiút.
- Szia, Rebecca. Robert vagyok. - próbálta meg valahogy magabiztossá tett hangjával oldani Robert saját zavarát. "Ó, pedig milyen szép kék szeme van, meg szív alakú arca!" - gondolta hirtelen a fiú.
- Szia. Örülök, hogy megismertelek. Steve már mesélt rólad. - a lány udvariasan felelt, és hangja közönyös maradt. "Valóban milyen jóképu srác. És a haja!" - futott át a fején. Rebecca nem mutatta ki tetszését, hanem unott képpel visszaereszkedett, mintha mi sem történt volna, és tovább napozott.
- Akkor mi megyünk is... Majd máskor beszélgetünk. - szabadkozott Robert megfogva barátja karját, akit megpróbált elvonszolni innen, bár az láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. Minden bizonnyal ezt az újabb incidenst a húga elleni édes inzultusnak könyveli majd el. Rebecca négy évvel volt fiatalabb nála, ez a korkülönbség eleve meghatározta "borsot török az orrod alá" kapcsolatukat. Pedig így, a felnottkor küszöbére érve akár jó barátok is lehetnének.
- Te, Robert maradj itt, de a jóságos bátyám elpárologhat. - állította meg a nyugágyon hasaló Robert mozdulatát.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.04 pont (67 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#10 papi 2016. 04. 18. hétfő 13:36
Nagyon jó
#9 feherfabia 2016. 01. 23. szombat 07:09
Nagyon szép!
#8 A57L 2013. 09. 1. vasárnap 05:11
Nem rossz.
#7 v-ir-a 2012. 01. 20. péntek 22:58
azta de jó volt olvasni....grt az írónak
#6 nagygege 2005. 06. 7. kedd 14:04
igen nagyon kimondhatatlanul jóóó
#5 David 2005. 05. 27. péntek 08:12
Tökéletes, várom a folytatást
#4 wergy 2005. 05. 26. csütörtök 22:51
10-10-10-10-10-10-10-10-10!!!!!
Remek! ;)
Igényes megfogalmazás, kerek történet... Nagyon tetszik.
#3 B 2005. 05. 26. csütörtök 14:27
Teljes mértékben igaza van Pavlovnak.Ritkán lehet olvasni(sajnos)ilyen hosszú történetett.
#2 Pavlov 2005. 05. 26. csütörtök 12:42
Végre egy jó hosszú sztori. Ilyen kell még sok!
#1 Törté-Net 2005. 05. 25. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?